Korunk hőse, Batiz

Hol az arcátlanság határa? Hol az a pont, amikor a kényes balliberális értelmiség, amely oly büszke időközben meglehetősen megritkult szürkeállományára azt mondja az övéinek: fiúk, lányok, innét már tényleg ne lopjatok tovább? Olyan ciki: a kormányzati teljesítményetek nulla, sőt oly mélyen benn jártok a mínusz tartományban, hogy lassan felfedezitek a fehér ember nem látta Viktória-vízesést. Nem lenne itt az ideje egy kis magatokba szállásnak, a közpénzek felélését illető önkorlátozásnak?
Persze soha nem fogják ezt mondani: elvégre ők is a lopott milliókból, milliárdokból élnek. Egyszer majd össze kell számolni, mennyi közpénznek hágtak a nyakára a Konrádok, Hellerek, Dessewffyk, Debreczenik és társaik. A szómágiával kinyilatkoztatott független értelmiségből úgy lett a legszolgalelkűbb politikai klientúra, hogy már nincsenek is a szellemi prostitúció tudatában: agytekervényeik is különös módon redőzöttek. A nagy mumus, a közös ellenségkép elleni gyűlöletkultusz minden morális hitványságot legitimál: lehet a megrögzött hazudozót retorikai zsenivé stilizálni, lehet légből kapottan antiszemitázni, lehet szakadatlan kultúrharcot vezényelni a törpe pluralitás ellen. Megnyerték a médiaháborút, megnyerték a nyelvháborút, megnyerték a privatizációs háborút – igaz, mindeközben az ország folyton csak veszített. Mindent eladtak, ami mozdítható, az adóforintokból pedig a választók szeszélyei folytán garantáltan nem húzhatnak sápot az idők végezetéig – ezért kell a sokszorozott egészségbiztosító. Mi a garancia arra, hogy egy Kuncze Gábor, egy Horváth Ágnes vagy egy Molnár Lajos öreg napjaira nem csüccsen botcsinálta pénztárosként egy ilyen jelentős működési költségű fiókbiztosító élére? Semmi. Kér ilyen biztosítékot a ballib elit? Nem kér. Miből táplálnák akkor a horribilis választási pártbüdzsét? Még Hitler is üzletelt a nem feltétlenül árja nagytőkével, ha a birodalom finanszírozásáról volt szó. Na, ugye…
A nagy stiklik valahogy mindig fedve maradnak, míg a kisebbekre fény derül. Itt van ez a Batiz gyerek. Új idők új embere: nemcsak zsenge korban került médiafókuszba meg a bulvárlapok címoldalára, de már húszas évei derekán megírta emlékiratait. Ez már döfi! – mondhatják az élemedettebb nemzedékek. Mi sem volt természetesebb, hogy egy bulvárkormány rátalált a bulvárszóvivőre. Nagyot buktak mind a ketten, ám kettejük közül Batiz járt jobban: elment szülni, de ötvenezres órabérért visszajár trenírozni a kommunikációs szempontból valóban kutyaütő kormányt. Vakok közt félszemű a király: Batiz még mindig tud nekik ezt-azt mondani, pedig a kormányszóvivői szakmában Bányász Rezsőn (no meg persze a rajtkőben felbukott Havas Henriken és Demcsák Zsuzsán) kívül ő a sereghajtó. Most meg bejön, köszön egyet: kétszáz forint. Két bővített mondatban bemutatkozik: ezer forint. Elmesél néhány anekdotát a régi szép fókuszos időkből: meg is van a minimálnyugdíj.
Persze az a gyanúm, hogy ezek a tréningek igencsak papírízűek. Nehéz elképzelni, amint Lamperth vagy Szilvásy beül a padba Batiz tanár úrhoz, hogy megtanítsa őket tagoltan beszélni. Ez a zaftos órabér inkább afféle életjáradék a mi kutyánk kölykének, csörgőre, pelenkára. Ezért kéne felszólalni a Hellereknek, Konrádoknak, Dessewffyknek és Debreczeniknek. De nem szólalnak fel. Batizozás helyett inkább pavlovi reflexszel orbánoznak, mert ennek épp olyan garantált a sikere, mint a Csárdáskirálynőben Szilvia belépőjének. Így aztán Batiz András, a politikailag korrekten házasodó kispapa marad korunk hőse, már-már a legifjabb Gál, örök túlélő, a kényes elit mindenkori kedvence…