Közös ima és őszinte szándék

Közös imára és beszélgetésre hívta június 15-re a Nagy Imre Emlékházba a parlamenti pártok elnökeit Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája, hogy közösen emlékezzenek az 1956-os forradalom miniszterelnökére, akit 1958. június 16-án végeztek ki Maléter Pál hadügyminiszterrel és Gimes Miklós újságíróval együtt. A meghívást Gyurcsány Ferenc (MSZP) és Dávid Ibolya (MDF) azonnal elfogadta, kicsit később Kóka János (SZDSZ) jelezte, nem pártelnökként, hanem magánemberként vesz részt a közös imán. Orbán Viktor (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) azt közölte, hogy nem vesz rajta részt.
Az ’56-os forradalom tiszta eszméjéért, a hazáért mártíromságot vállaló néhai miniszterelnök unokája a sajtón keresztül azt közölte: „Hazánk, Magyarország jelenében legelszomorítóbb a pusztító megosztottság, mely mételyezi közéletünket s személyes, civil mindennapjainkat. Közös ügyünk, nemzetünk sorsáért érzett felelősségem mondatja velem, hogy ez nem méltó sem mártírjainkhoz, sem hozzánk.” Szerinte „ez az esemény elszenvedett sérelmeink kölcsönös megértésének, a közös gondolkodás és cselekvés, az emberi párbeszéd iránti elkötelezettségünk, nemzetünk iránti felelősségünk jelképes kifejezése lehetne”. Lám, az agitációs propagandagépezet eredménnyel szajkózhatja ismét, hogy ezért a kibékíthetetlennek tűnő, a közéletet mételyező megosztottságért csak és kizárólag Orbán és Semjén tehet.
Nincs kétségem afelől, hogy Jánosi Katalin célja tiszta volt. Ám a rendszerváltás után tizenhét évvel éppen most, a tavaly őszi rendőrattak után Gyurcsánnyal együtt közös imára hívni a Fidesz és a KDNP vezetőit felér egy politikai provokációval. Először is: imádkozni a hívő emberek szoktak összegyűlni. Ezért imára hívni is csak olyanokat illik, akikről biztosan tudjuk, hogy hisznek Istenben. Mivel tiszteletben tartjuk mindenki jogát világnézete megválasztására, illetve arra is, hogy ezt a magánügyének tekintse, ezért csak olyan embert illik közös imára hívni, aki a nyilvánosság előtt is megvallotta hitét. A nyilvánosság előtt ateista nézeteit fennen hangoztató polgártársat nem illik közös imára hívni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az illető jelleme olyan, mint a jelenlegi miniszterelnöké, és képes még arra is, hogy elfogadja a meghívást.
A Magyarországon egyedüliként keresztény elveken szervezett KDNP elnökén kívül egy párt elnökét sem illik közös imára hívni. Akkor sem, ha egyébként Dávidról, Kókáról és Orbánról is köztudomású, hogy hívő emberek, ám az általuk vezetett pártokban a politikai célok megvalósításáért hívő és nem hívő emberek alkotnak közösséget. Ha Jánosi Katalinnak valóban az volt a célja, hogy a meggyilkoltak lelki üdvéért hangozzék el a közös ima, amely alkalmas lépés lehetne a nemzeti megbékélés irányába, akkor nem konkrét személyeket, hanem hívő embereket kellene meghívnia, például a Kossuth térre. Az imádság ereje ugyanis nem a könyörgő ember politikai pozíciójától függ sejtésem szerint, hanem valami egészen mástól. A nagy közös imára mindazonáltal elmehetne magánemberként Dávid is, Kóka is, Semjén is, Orbán is, ha úgy gondolja. De a nyíltan ateista Gyurcsánynak ott nem volna semmi keresnivalója, még akkor sem, ha egykoron „egy darabig” bérmálkozott is.
Gyurcsány a program beszélgetős részéhez sem csatlakozhatna, még protokolláris alapon sem. A tavaly őszi eseményekben játszott szerepe miatt. Hiszen a Kossuth téri állami megemlékezésekről a miniszterelnök és a rendészeti ügyeket felügyelő miniszter döntésével, illetve felelősségével kirekesztették az ünnepelni, köztük a kormánynyal együtt ünnepelni akaró magyar embereket is.
A Corvin közi megemlékezés után a kordonnal lezárt Kossuth térre igyekvő tömegeket gumilövedékekkel, nyomuló rendőrsorfallal, könnygázzal, gumibottal való ütlegeléssel rávezették a Fidesz 1956-os ünnepi megemlékezésén részt vevő több tízezres tömegre, ahol válogatás nélkül vertek mindenkit, akit értek. Jánosi Katalin tavaly a Corvin közben, a Nagy Imre miniszterelnöknek és mártírtársainak emlékére állított emléktábla avatásán egyik szónokként azt hangsúlyozta, hogy „mindig mesterkéltnek tartotta a forradalmárok, mártírok szétválasztását utcai harcosokra, illetve értelmiségiekre, politikusokra, mivel 1956-ban mindenki tette azt, amit rá mért a sorsa: valaki az utcai harcokban, valaki az egyetemeken, a munkahelyén vagy a parlamentben”.
És arra emlékeztetett, hogy Nagy Imre „jogi keretbe foglalta az egyszerű forradalmárok követeléseit, és állami szintre emelte azokat”. Igen. Ezért tiszteljük őt, és ezért akartunk tavaly ősszel, a fordalom 50. évfordulóján méltóképpen megemlékezni róla is. Amikor Gyurcsány Ferenc, akit Jánosi Katalin most közös imára hívott, azonosító jel nélküli, maszkba bújtatott, rendőrnek álcázott zsoldosaival brutálisan megverette, gumilövedékekkel szétlövette, viperákkal ütlegeltette, bakancsos csizmákkal rugdaltatta meg azokat az ünneplőket, akik Jánosi Katalin emlékező szavait a Corvin közben tisztelettel és figyelemmel végighallgatták, majd szétválva egy részük a Fidesz- nagygyűlésre, az egybegyűlt tömeg másik része – talán Jánosi Katalint is követve – az állami megemlékezés színhelyére, a Kossuth térre indult el.
És Gyurcsány, akivel Jánosi Katalin együtt szokott koszorúzni az ’56-os alkalmakkor, pártelnökként a mai napig nem határolódott el kormányának egykori tagjától, a volt politikai államtitkár Szanyi Tibor szocialista képviselő durva, sértő és hazug kijelentésétől, amit a Népszava oly készségesen közölt. Nos, így fogalmaz Szanyi őszinte pillanatában Nagy Imréről, a rendszerváltó pártok kortárs politikusairól, köztük a szövetséges, kollaboráns SZDSZ jelenlegi vezetőjéről is: „Nekem például (…) a baloldalon sem Kádár János, sem Nagy Imre nem lehet idol, a kortárs politikában pedig Magyarország két leginkább zavarba ejtő személyisége Orbán Viktor és Kóka János. Szerintem a kormányfő hibázik, amikor Nagy Imrét és Kóka Jánost egyaránt ajánlja. Nagy Imre – egyebek között – azért vállalhatatlan, mert szovjet állampolgárként (igazi szovjet besúgóként) lett magyar miniszterelnök, s ’56 nehéz napjaiban rendre rossz döntéseket hozott, ha egyáltalán hozott, igaz, mártírságával teljes életművét tagadta meg, s ez persze kelthet valamelyes utókori rokonszenvet. Kóka János pedig jóllehet briliáns kommunikációval árulja a nehezen tetten érhető teljesítményét, valódi haszontalansága mégsem ebben, hanem szimpla társadalomellenességében nyilvánul meg. (Mielőtt Kóka János mája most nagyot hízna, hogy micsoda történelmi nevek, mi több, egykori miniszterelnököké között szerepel az övé, először tűnődjön el, hogy kik is ezek!)”
Szögezzük le: Nagy Imre unokája, a képzőművész Jánosi Katalin célja, illetve szerepvállalási szándéka a nemzeti megbékélés érdekében mindenképpen tiszteletet érdemel. De Jánosi Katalinnak meg kellene értenie: gyarló az ember, nem mindig tud mindent könnyen megbocsátani. Van, aki képes rá, hogy a saját nagyapja meggyilkolását, a saját édesapja életének tönkretételét is megbocsássa. Más meg még arra sem képes, hogy azt megbocsássa, hogy a saját szeme láttára nap mint nap alakítgatják diktatúrává a demokráciát. Amit éppen Nagy Imre erkölcsi hagyatékára alapozva, féltve őrizgettünk a Gyurcsány-féle párt jogelődjének gyilkos diktatúrája alatt, majd hoztunk létre tizenhét évvel ezelőtt.