Öt játék

Édes mindegy, mennyit füllent és retusál háborús regénynek álcázott emlékirataiban Robert Capa. Az sem lényeges, hogy a második világégés zűrzavaros dramaturgiáját miképpen igyekszik jó ritmusú, partraszállós, szerelmes forgatókönyvvé simítani Hollywood számára. Bár Capa emberfeletti erőfeszítéseket tesz arra, hogy a világháborút frivol és könnyed pikareszk történetként ábrázolja, amelynek főhősét éjszakai pókerpartik, a másnaposság elleni szélmalomharc, valamint néhány jól sikerült invázió köti le – a Kissé elmosódva című, magyarul nemrégiben kiadott könyv (Park Könyvkiadó, 2006 – ford.: Sárközy Elga) minden sora álfrivol és álkönnyed. Az 1947-ben megjelent kötetből olyan ember arcképe rajzolódik ki, aki először adott arcot a totális háborúnak.
„Mi a különbség a haditudósító és minden más egyenruhás között? […] A haditudósítónak több pia, több csaj, több fizetés és nagyobb szabadság jut, mint a katonáknak, ezért a játék bizonyos szakaszában szabadságában áll megválasztani a tartózkodási helyét. Ilyesformán tehát vállalhatja a gyávaságot is, és vele azt az életfogytig tartó kínszenvedést, hogy még csak ki sem végezték érte” – határozta meg szakmáját Robert Capa a rá jellemző ironikus komolysággal. Öt „játékban” (a spanyol polgárháborúban, a japánok elleni kínai ellenállásban, a második világháborúban, az első arab–izraeli harcokban és a francia–indokínai összecsapásokban) választhatta meg tartózkodási helyét – a legutolsóban, pusztán a kompozíció kedvéért, nagyon rosszul. Amikor egy elvonuló francia menetoszlopot akart megörökíteni fényképezőgépével, rizsföldre gázolt, és aknára lépett. Ám az indokínai taposóaknáig alapjaiban változtatta meg a háború fényképezésének technikáját, tartalmát és látószögét.
Friedmann Endre, a budapesti zsidó családból származó, Horthy politikai rendőrségével már 17 évesen bajuszt akasztó Rejtő Jenő-i életművész Európa nagyvárosait végignyomorogva, a maga „capaságát” megteremtve, saját mitológiáját megelőlegezve lett a sajtótörténelem egyik legnevezetesebb figurája. Élete szerelmét, az ugyancsak fotóriporter Gerda Pohoryllét spanyol köztársasági tank taposta agyon. Amikor Robert Capa dolgozott, mindig a tűzvonalban, sőt sokszor az ellenséges hadállások mögött, amolyan deszantfotósként futott versenyt a halállal és halálfélelmével. Amikor pedig élt, nagy lángon, New York-i mulatók bonvivánjaként – szeretője volt Ingrid Bergman, cimborája Steinbeck, Hemingway, Billy Wilder és Picasso.
Jóleső közhely Capát a hadifotográfia Villonjának beállítani, XX. századi frontok markotányosának, afféle romantikus krakélernek, aki dudorászva és cigarettázva kattogtat a normandiai Omaha Beachen, miközben mellette százszámra véreznek el a bajtársak. Capa azonban azzal újította meg a háború képi dokumentálását, hogy túllépett magán a háborún, és szenvedélyesen kereste a hús-vér embert a lehető legszélsőségesebb élet-halál helyzetben. Mint könyvében írja, a háború „szokatlan képét” hajszolta, a végén már belefásulva a hullahegyek, a bevetésre várakozó katonák, a támadások és védekezések rögzítésébe. Fagyott mezőn vonuló kísértetszázadok, berlini orvlövészeket likvidáló harcosok, szicíliai törpe Toldi Miklós, aki hosszú rúdjával mutatja a németek menekülési útvonalát a melléje guggoló, óriási termetű amerikai tisztnek; a milicista halálának lipcsei utózöngéje, az utolsó csatában agyonlőtt amerikai géppuskakezelő, aki egy bérház erkélyéről zuhant be a kifogástalan parkettájú szobába, vérében kocsonyásan csillog a tavaszi égbolt. És persze a normandiai partraszállás „kissé elmosódott” képei, amelyeknek nagy része az izgatott laboráns miatt pusztult el, s ami megmaradt, az menthetetlenül megsérült. De ezek a reszketeg, alig kivehető fotók, amelyeken néhány pillanat múlva megsemmisülő emberek kúsznak a szárazföld felé, mindennél jobban megmutatják a háború végpontjait. Steven Spielberg sem tudta megállni, hogy a Ryan közlegény megmentése című filmjének nyitóképeiben meg ne emlékezzen Capa fotóiról: a partraszállás egyedül hiteles vizuális dokumentumairól.
Ám ezekben a bizarr, váratlan helyzetekben is a katonaréteg alatt felsejlő egyediség és esendőség a legizgalmasabb Robert Capa számára: legyen texasi farmer vagy hadifogságba esett bajor parasztivadék, rohamra induló vagy sebesülten várakozó, halálra vált férfi – ugyanúgy a történelem rabszolgájának kíván fényképeivel emlékművet állítani. Közelről, rettenetesen közelről, hogy a harag, a bosszúvágy, az elégtétel vagy az idegbaj minden arcvonása láthatóvá váljék.
Gyermekekkel játszó tengerészgyalogosok, őslakossal kedélyeskedő katonák, a felszabadulását őrjöngve ünneplő tömeg felszabadítók díszmenetével, takarékos élet a rommá lőtt városokban: a mai hírügynökségek, „beágyazott” sajtómunkások regimentjei tonnaszám ontják a háborúk dokumentálásának avagy a megszállások legitimálásának képi sémáit, a „kemény katona is ember” sokféleképpen megfogalmazott üzenetét. Katonát és háborút fényképezni mindig propaganda vagy ellenpropaganda – ezalól Robert Capa sem lehetett kivétel –, ám a mai időszak riportképei már kifinomultabban megszervezett, pergőbb és nagyon hatékony vizuális hadviselés eszközei. A cél a közvélemény meggyőzése (lelkiismeretének elaltatása) vagy elrettentése, s a legkevésbé a dokumentálás, mint Robert Capáék idején. A fénykép- és videóháború ma már elvontan, sokszor földrajzi kontúrok, „tájképek”, színterek és egyéni tulajdonságok, arcok nélkül zajlik – a legszélsőségesebb esetben bőven elegendő egy feliratos drapéria, amely előtt kicsavarodott testtel, fej nélkül hever valaki narancssárga overallban, csuklyás harcosok között. Olykor éppenséggel egy-egy haditudósító, akikre manapság módszeresen vadásznak – hiszen aki egyet megöl, túszul ejt közülük, az szimbolikus csapást mér a média, a kiküldő birodalom s a kedves nézők szívére. Tudósítót mészárolni, és e mészárlásról tudósítani: nincs kézenfekvőbb eszköz egy külpolitikai vagy hadászati doktrína cáfolatára.
De ez másfelé vezet, ez már a brutális „amatőrök” világa.
Robert Capa is hitt a pátoszban és a propaganda célszerűségében – ezt igazolják mereven beállított képei –, de az ő fegyvere a gunyorosan leplezett, mély együttérzés volt. A frontokon nyüzsgő haditudósítók versenyében mindig legelöl loholt, hogy hol bombázókon közlekedjen, hol ejtőernyővel ugorjon ki Szicília fölött, hol legelsőként fotózza a D-napi partraszállást, nyakig merülve a véres tengervízben. Ott akart egyensúlyozni azon a bizonyos hajszálvékony vonalon, amely elválasztja a logikusan felépített világot az eszelős káosztól, és amelyen pillanatról pillanatra, arcról arcra követhető a történelem mozgása.
Ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel – szól Capa ezerszer idézett mondata. A sors fintora, hogy a halálos közelség fényképésze a távolságteremtésbe: egyetlen rossz lépésnyi hátrálásba halt bele azon az indokínai rizsföldön.