Maradék

– Nem szeretek idegenekkel étkezni, de minden hely foglalt. Megengedi, hogy ide üljek?
– Tessék, parancsoljon!
– Elvégre csak a lovak esznek állva, nem igaz? Látom, ön is szereti a mákos tésztát.
– Jól látja.
– Képzelje, aznap is éppen mákos tésztát zabáltam, amikor megkéseltem a sógoromat. Két szúrást kapott a bal vállába, pedig a tökeit kellett volna kivágni. Ne sajnálja, tetű alak! Na, jó étvágyat!
– Magának is.
– Akarja tudni, miért tettem?
– Ne haragudjon, nem érdekel.
– Lefeküdt a feleségemmel az a gennyzsák. Rajtakaptam őket a garázsban. Bebújt a satupad alá, ott vinnyogott félelmében, tudta, hogy felébred bennem a vadállat, ha a feleségemről van szó. Az asszonyt nem bántottam, nem tehet róla, hogy az ilyen fakofferesek megkörnyékezik. Ideadná a cukrot? Bevallom, az előbb nem mondtam igazat, mert az asszonyt is elvertem. Mit gondol, megérdemelte?
– Nem gondolok semmit. Magánügy.
– Még szép, hogy megérdemelte! Úgy lerendeztem a vasalózsinórral, hogy két napig állva aludt. Ráadásul nem először fordult elő, hogy megcsalt. Képzelje, a postással is összefeküdt. Arra mentem haza, hogy a fürdőkádban hancúroznak. Ha látná azt a bölénypofájú postást, maga se kegyelmezett volna neki. De nem késeltem meg. Megmondjam, mit csináltam vele?
– Ne mondja meg, együnk csendben.
– Öngyújtóbenzint locsoltam a táskájába! Sejtette, mi fog következni, anyaszült meztelenül térdepelt előttem, könyörgött, hogy ne gyújtsam meg, de persze meggyújtottam, hadd lobogjon a sok levél! Az asszony is megkapta a magáét, de mondja meg őszintén, egy öntudatos férfi hunyja be a szemét, ha a saját lakásában üzekednek?
– Nézze, nem az én dolgom.
– Ki is ereszthettem volna a beleit, nekem nem gond, de az a véleményem, hogy a szadizmus semmit nem old meg. Vannak finomabb eszközök. Összekötöztem az asszony kezeit, és gombostűt szúrtam minden körme alá. Mélyen betoltam neki, hogy meg ne sántuljon! Ordított, jajgatott, de nem csodálkoztam, mert az ilyesmi kegyetlen fájdalommal jár. Sajnos szétfőzték a tésztát, és lehetne rajta több mák is. Maga is sok mákkal szereti?
– Nekem így jó.
– Emlékszem, már az óvodában is kisajnálták belőle a mákot. Ez valami rohadt magyar szokás. Ami jó, abból legyen kevés! Amíg ez a szemlélet nem változik, addig semmi jóra nem számíthatunk. Bocsásson meg, de az előbb megint nem mondtam igazat. Igenis szadista vagyok, annak születtem. Már ötévesen építőkockát dugtam a macskánk ülepébe. Pangás lépett fel a szervezetében, beledöglött szegényke. Én még szórok rá egy kis cukrot! Maga is kér?
– Köszönöm, nem.
– Tudja, a szadizmusban nincs érzelem, nincs indulat, legfeljebb hideg vágy. Vajon miért? Engem nagyon foglalkoztat ez a kérdés. Most nyilván meg akarja kérdezni, mit értek én hideg vágy alatt.
– Nem akarom megkérdezni.
– Mondok rá példát. Látja ezt a borotvát? Mindig magammal hordom. Semmi bajom magával, de minden további nélkül levágnám a mutatóujját vagy a középsőt. Esetleg mind a kettőt. Akár az összeset, ha megkér rá. Hé, most hova szalad? Mi a baj? Pedig milyen jól elbeszélgettünk! Megehetem a maradék tésztáját?