Mindenki megfizet egyszer

Nincs ingyenebéd. Mindenért fizetni kell – hajtogatják unalomig a koalíciós pártok vezető politikusai. Ezzel én a lehető legteljesebb mértékben egyet is értek, mondhatni: ez a gondolat nemzeti konszenzust teremtett közöttünk. Ingyen Krisztus koporsóját sem őrizték, legalábbis a mondás szerint. Legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy mindenért fizetni kell, az igaz, de van, aki áfa nélkül kéri a számlát. Persze nem a kisebbik kormánypárt miniszterére célzok, nem, isten őrizz, csak úgy általánosságban mondom.
Sajnos itt aztán véget is ér e kérészéletű egyetértés, mert mindaz, amit említett urak ezen túl gondolnak, mondanak e témáról, számomra tökéletesen elfogadhatatlan. A Gyurcsány–Kóka duó szerint a magyar társadalom egy része sajnálatos módon erre az ingyenebédre vágyódik, a kádári ól (vagy öl) melegbe, nem utolsósorban azért, mert a Fidesz erre ösztönzi, dresszírozza őket, populizmussal, radikalizmussal, antiszemitizmussal, no, meg persze a „bornírt” népszavazásával. Bezzeg ők, a reformátorok, már-már Don Quijote-i érzülettel egyéni felelősségre, erőfeszítésre stb. akarják rábírni szeretett népüket. „Nem egyszerűen csak úgy van, hogy körülüljük a nemzet közös asztalát, aztán mindenki elpakolja a kis táskájába, meg a zsebébe, ami neki, úgy gondolja, hogy jár. Nem. Először odatesszük a nemzet asztalára, ami a nemzetnek jár, sőt, ezt megelőzőleg felelős vagyok önmagamért” – fejtette ki mindezt a rádióban kedden Gyurcsány Ferenc. Na, jó, lehet, politikusunk csak a magyar rádiógyártást (van még ilyen?) szeretné fellendíteni ezekkel az elszólásokkal, hisz hevesebb kedélyű hallgatók minden bizonnyal az asztalhoz…, khm, csapkodják készüléküket ezt hallván, aztán meg vehetik az újat.
Ha mégsem az elektronikai iparnak lobbizik a szocialista pártelnök, akkor viszont az a helyzet, hogy ennél aljasabb, cinikusabb, magyar politikushoz méltatlanabb gondolatokat ritkán hall az ember. Ritkán, de az igaz, tőlük azért nem először, s gyanítom: nem is utoljára. Felelősségvállalás, erőfeszítés, nemzet asztala? Szóval mi, magyarok eddig vártuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, restek voltunk, loptuk a napot, és egyébként meg nem tettünk le semmit a „nemzet asztalára”? Mondja ezt éppen ő, az „elévült” érdemű villalakó? Hát, ha valaki ebben az országban, akkor éppen ő az, aki jó alaposan megpakolta kis táskáját, meg a zsebeit, cégekkel, gyárakkal meg irodaházakkal, üdülőkkel, mert úgy gondolta, hogy ez neki jár. Tudjuk, törvényesen és tisztességesen. Naná. Ő mondja ezt, aki talán életében soha egyetlen napot sem dolgozott úgy, ahogyan ebben az országban sok millióan? Aki kapcsolati tőkéjét anyósi bankokban kamatoztatva lett milliárdos? Ő, aki ha a magyar átlagemberek tisztességes életét éli, most talán állás nélküli technikatanárként azon merengene a pápai panelban Katus mama paprikás krumplija fölé hajolva: miért is nem lett mondjuk ívhegesztő vagy autófényező?
Nem teszünk a közösbe eleget? Az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat szerint Magyarországon az unión belül is kiemelkedően magas az adóteher, s különösen az, ha a legutóbb csatlakozott 10-12 országot nézzük. Összességében talán csak Szlovénia előz meg ebben (is) bennünket. Rendkívül magas személyi jövedelemadót fizetünk, járulékokat, illetékeket, jövedéki adókat meg áfákat, elvonják tőlünk összjövedelmünk nagy részét, s cserébe mit ad, mit akar nekünk a Gyurcsány-Kóka-kormány adni? Semmit. Mert nézzük csak! Hadseregünk úgyszólván nincs, a maradékai szerte a világban védik a nemzetközi békét, úgyhogy Magyarország stratégiai pontjait egy albán hegylakó párttitkár-banda semmi perc alatt elfoglalhatná – ha akarná. (Lehet, jobban járnánk velük?) Rendőrségünk, ha éppen nem a zsebpénzét szedi össze az autópályák mellett, vagy cigarettát, miegyebet csempész, Zsanettekről, meg viperákról álmodik. Igaz, addig legalább biztonságban érezhetjük magunkat, amíg csak álmodoznak. Iskoláinkat, postáinkat, kórházainkat éppen most morzsolják fel, s a kis falvainkra is kikerülhet lassan a tábla: élhetőség hiányában zárva. A felsőoktatásban tandíjat (épp most bukott meg Gyurcsány elmélete a „legjobb” 15 százalék tandíjmentességéről: az ELTE-n mindenkinek fizetnie kell), az orvosainknál, rendelőintézeteinkben vizitdíjat szednek tőlünk, megmaradt kórházainkban pedig napidíjat. És sokak véleménye, hogy lesz ez még rosszabb is az egészségügyben, csak ezután jön a feketeleves. A közösségi közlekedésünk botrányos: a vonatok késnek, koszosak, ám egyre drágább a velük való utazás. Igaz, már az is eredmény – vagy isteni csoda –, hogy naponta nem ütköznek össze… Tűzoltóink, óvónőink, tanáraink, orvosaink, ápolóink alulfizetettek, de legalább örülhet közülük, akinek még munkája akad. Lehet, nem sokáig, mert hamarosan rá is sor kerül.
Ingyenebéd? Ne vicceljünk, kérem. Ki evett itt abból az ingyenebédből? Még maga Gyurcsány és Kóka sem, az ő ebédjükért is mindig fizetett valaki: mi, magyarok, mint ahogyan mi csengetjük ki még Batiz ötvenezres kormányfelkészítési órabérét is. Itt mi mindenért többszörösen megfizettünk már, ezernyi bőrt lehúztak mirólunk az elmúlt évtizedekben, s közben mindig azt mondták: csak még ezt bírjuk ki, s akkor minden nagyon jó lesz. Tőlünk nem csak többet vonnak le adóban, egyebekben, mint a szerencsésebb sorsú uniós országokban élőktől, hanem ráadásul még többet is dolgozunk, ámde ezért abszolút és reálértékben is kevesebbet kapunk. Így volt ez már a szocializmus idején is (gmk-k, másod- és harmadállások stb.), s így van ez ma is. Ennek ellenére fizetésnapon sok dolgozónak csak „kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”.
Van az úgy, hogy az állam – miután ezt megbeszélte polgáraival –, azt mondja: gondoskodjatok magatokról a lehető legtöbb dologban, én nem szólok bele a ti életetekbe, csak, ha nagyon muszáj, cserébe viszont éppen csak a minimális sápot szedem be-el tőletek. Olyan országot is ismerünk, amelyik valóban gondoskodik polgárai szinte minden kényelméről, magas színvonalú közszolgáltatásokat nyújtva, s mindezt ingyen – vagy majdnem –, közben alaposan megfizetve a köz szolgáit, viszont cserébe valóban magas adókat, járulékokat szed. Svédországban például sokkal magasabb az adóteher a miénktől is, de azért sokan szeretnének a magyar emberek közül a svédeknél szegénynek, munkanélkülinek lenni. (Hát még gazdagnak.) Mindkét említett és viszonylag tisztességes megoldás mellett szólhatnak érvek, ellenérvek. Az viszont, amit ezek itt tesznek és terveznek velünk – magas elvonásért cserébe mindenért még külön fizessünk –, vitára sem méltó.
Van ám itt egy kérdés azonban, ami oly régóta megvitatásra vár: hogy akkor hol a lóvé? Mert ha sokat turkál az állam a zsebünkben, s cserébe keveset kapunk, akkor valahová elfolyik a pénz. Ebek harmincadján a közpénzek? Már megint csapra (régen, még a Szovjetunió idejében úgy mondtuk: Csopra) verve az ország? Dől a lé kifelé, dől a lé befelé? Erre azért valami reformválaszt csak találhatna a milliókért szakértő kommunikációs csapat… Na, jó, lehet, van abban, amit írok, valami közönséges demagógia is. Lehet. Ám miért is keresnénk a koalíció egyszerű ostobaságaira bonyolult válaszokat?
De kanyarodjunk vissza a cikk eleji, s azóta a szavak mérlegén könnyűnek is találtatott „nemzeti konszenzusunkhoz”. Jó lenne, ha országrontó koalíciós politikusaink legalább saját magukat komolyan vennék, s megértenék végre: nincs ingyenebéd.
Egyszer mindenki megfizet mindenért.