Alig öt éve temettem el Kiss Dénest, az utolsó kéméndi magyart, aki még tudott anyanyelvén – mondja Albert István csendesen, és az egyszerű fejfa felé int, amely az aprócska kéméndi templom oldalában mezei virágokkal lepve süpped maga is a nemlétbe. A piski református lelkésszel négy éve is találkoztunk, azóta leheletnyit romlott a helyzet. A leheletnyi azért viszonylagos errefelé, ahol egyembernyi veszteség is a gyülekezet húsz százalékát jelentheti. Vagy éppen a száz százalékát.
Albert négy esztendeje is végigkalauzolt bennünket a Maros menti kis falvakon, a Dévához közel fekvő Harón, Kéménden meg Nagyrápolton. Ez utóbbi község sasfészekszerű, dombtetőre épített kis református templomában akkoriban még megcsodálhattuk a hatvanas évek tűzvészét hihetetlen módon túlélt régi Bibliát, amely körül minden elhamvadt. Most ez a pernyés szélű könyv a szószéken pihen légypiszkos, pókhálós vitrinben – darabjaira hullva és félrehajítva. Amit a tűzvész megkímélt, azt a közöny hagyja pusztulni. Albert István elmondja, hogy már sem a kéméndi, sem a nagyrápolti templomban nem tartanak istentiszteletet, sőt az előbbit most nyitotta ki először az idén, hogy a Teleki László Alapítvány szakemberei megszemlélhessék az építési törmelékkel, szerszámokkal borított istenházát.
– Kéménden hét főből áll a gyülekezet, az egyetlen katolikus hívő is református istentiszteletre jár – magyarázza a tiszteletes. – Már a nyolcvanéves néni sem tud itt magyarul, pedig én, marosvásárhelyi születésű lévén, csakis magyarul hirdetem nekik az igét.
A középkori templommal szemben jókora, frissen épült ortodox bazilika ékeskedik, de többnyire kong az ürességtől, mert a hívek a pünkösdistákhoz csatlakoztak. Az ortodoxia iránti lanyhuló érdeklődés nem akadályozza meg a román művészettörténészeket abban, hogy ne igyekezzenek a románság kiemelt jelentőségű műemlékei közé sorolni a kéméndi templomot két Hátszeg vidékivel, a Hunyad megyei őraljaboldogfalvival és a zeykfalvival együtt. Mindhárom bizánci hangulatú freskóin ugyanis cirill betűs feliratok találhatók. Kéménden például három szent királyunk: István, Imre és László alakját kísérik. Ez aztán a keveredés.
– A bizantinizáló falképek kérdése a középkori Magyarországot, illetve Európát is érinti – mutat rá Szabó Tekla művészettörténész. – A romániai művészettörténet azonban itt talált fogódzót ahhoz, hogy az erdélyi műemlékeket a román művelődéstörténet bizonyítékai közé illeszthesse. Erre törekedtek az egész Hátszegi-medence templomfestészetének vonatkozásában, amit a freskókon megjelenő cirill betűs feliratokkal és a bizantinizáló stílusjegyekkel indokoltak. Pedig erre számos nyugat-európai példa is van.
– Úgy tetszik, a román művészettörténet-írás egyes képviselői számára döntő kérdés, hogy melyik keresztény felekezet egyházművészete, az ortodoxoké vagy a nyugatiaké mondhat magáénak meghatározott középkori alkotásokat, hiszen ezzel jogot formálhatnak Árpád-kori épületekre. Tartja magát az a szóbeszéd, hogy bizonyos kihalt gyülekezetű katolikus vagy református templomokra, többnyire a szórványvidéken, igényt jelentettek be az ortodoxok, sokszor éppen a falképek és a cirill betűs feliratok alapján.
– Őraljaboldogfalva kapcsán ez a kérdés fel sem merülhet: a freskócikluson olvasható 1311-es latin betűs felirat arról tanúskodik, hogy a Máriának szentelt templom katolikus volt. Ezzel ez a kérdés le is zárult. A freskók kétségtelenül bizánci elemei pedig az itáliai duecento korszakának jegyeit mutatják. Kutatásaim azt bizonyítják, hogy az úgynevezett italo-bizantinikus festészetnek nagy hagyományai vannak a történelmi Magyarország egész területén, Károly Róbert korában virágzott ez a stílus a felvidéki Szepesdaróctól a baranyai Cserkúton át Dél-Erdélyig és a Székelyföldig.
– Vagyis a keleti elemek nyugati közvetítéssel kerülhettek ezekre a freskókra. Fordítva elképzelhetetlen?
– Igen, mivel a keleti egyház sokkal merevebb, dogmatikusabb ábrázoláskánonokat követ. Az is bizonyos, hogy amelyik templom ma református, az korábban sosem volt ortodox, csak katolikus. Őraljaboldogfalván kérdéseket vetett fel a szentély cirill betűs felirata, amire azonban magyarázatul szolgálhat a vegyes kultúrájú Kendeffy család kegyurasága. A román művészettörténet-írás azt hangsúlyozza, hogy Dél-Erdélyben autochton román festőiskola alakult ki, amelynek kiindulópontja az őraljaboldogfalvi és a zeykfalvi templom volna. A zeykfalvin is vannak cirill betűs feliratok szerb nyelvjárásban, ám a freskók kétségkívül gótikus eredetűek, akárcsak a kéméndi templomban szent királyaink ábrázolása. Sajnos a magyar művészettörténet-írás ezzel a kérdéssel nemigen foglalkozott.
Művészettörténeti kérdések ide, cirill betűs feliratok oda: sem a kéméndi, sem az őraljaboldogfalvi (sem a marosszentimrei, sem az alvinci, a borbándi, és a sort sokáig lehetne folytatni) istenháza nem létezne, ha nem kapott volna új tetőt. A legtöbbet már belülről is eső mosta, a freskók és a falak málladoztak, a tetők berogytak. Az alapítványi támogatással és lelkes szakértői meg civil munkával jó két évtizedre biztosítva van e templomok helyzete.
– Forradalmi jelentőségű volt az a program, amelyet 1999-ben a Fidesz-kormány kezdeményezett a határainkon túli magyar vonatkozású műemlékek kutatására és felújítására – nyomatékosítja Diószegi László, a megszüntetett Teleki László Alapítvány igazgatója, aki az 1991-ben létrehozott alapítvány tevékenységének tizenöt évét summázza a magyarigeni templomban, a műemlékvédelmi konferencia egyik helyszínén. – Köztudott, hogy történeti okok miatt a magyar műemlékek legértékesebb része ma a környező országokban, elsősorban Romániában, Szlovákiában és Ukrajnában található. A műemlékvédelem Európa nálunk sokkal jobb gazdasági helyzetben lévő nyugati országaiban is elsősorban állami feladat. A szomszédos kormányok azonban még az elvárható figyelmet sem fordítják állagmegóvásra.
Diószegi szerint ez azért fontos probléma, mert ezek a történelmi jelentőségű épületek a magyarság jelenlétének vagy valamikori jelenlétének mindenki által látható tárgyi bizonyítékai. A történetírás emlékei könnyen manipulálhatók, a levéltárak dokumentumai villámgyorsan megsemmisíthetők. A műemlékek megőrzése nemzetpolitikai kérdés, mert egy nemzeti közösség kulturális örökségének eróziója magát a közösséget is erodálja.
– A határainkon túli magyar közösségek igen nagyra értékelték az anyaország támogatását – fejtegeti a műemlékvédelmi program közvetett hatásait Diószegi László, hozzátéve, hogy emellett pozitív hatással volt e közösségek identitástudatának megőrzésére, erősítésére, és növelte a sokat hangoztatott szülőföldön való maradás, boldogulás esélyeit. A lengyelek és a németek pedig, akik ugyancsak a határaikon kívül rekedt műemlékeik megóvásának gondjával küzdenek, 2004-ben konferenciát rendeztek a magyar tapasztalatok megvitatására és alkalmazására; sőt 2005-ben lengyel–német alapítványt hoztak létre a Lengyelországban található német vonatkozású műemlékek felújítására.
– Bár a legmostohább körülmények Ukrajnában uralkodnak, mégis ott születtek a program legjelentősebb eredményei, példa erre Huszt, Mezőkaszony és Csetfalva – vág bele az igazgató a tizenöt esztendő eredményeinek lajstromába. – Ukrajnában az állam gyakorlatilag szétesett, szervezett műemlékvédelem – különösen a magyar vonatkozású műemlékek esetében – nem létezik. Az általunk felújított épületek döntő többsége egyházi objektum volt, ezen belül is a református egyházi emlékek voltak túlsúlyban. Sajnos a szovjet politikai, gazdasági és ideológiai diktatúra kétségtelenül az ukrajnai magyarok esetében okozta a legnagyobb károkat. Életvitelükben az erdélyi, felvidéki és más országbeli magyaroknál sokkal jobban azonosultak környezetükkel, amit nem szabad az ő hibájukként felróni. A szovjet hatalmi gépezet elképesztő eredményességgel tudta bedarálni a birodalom összes nemzetiségét a néhány ezrestől a többmilliós lélekszámúig.
Diószegi úgy véli, Kárpátalján az egyház állapota volt a legelkeserítőbb. A Kárpát-medencében sehol sem találkoztak annyi önző, a saját érdekét mindennél előbbre helyező lelkésszel, sehol sem találtak annyi düledező templom mellett felépített hatalmas parókiát, mint Ukrajnában. A papok – tisztelet a kisszámú kivételnek – olyannyira hozzászoktak az árvizek és a nyomor miatt bőségesen érkező adományokhoz, hogy azokat már természetesnek vették. Az adományokat saját közvetlen hasznuk szempontjából ítélték meg: ha nekik nem hozott előnyt, nem nagyon értékelték. A közösségek többnyire semmit sem tettek templomuk felújításáért. Az egyik beszámoló, amelyet Diószegi idéz, például arról szólt, hogy a templom újrafedésére szolgáló cserép a tiszteletes háza előtti kanyarban leborult a teherautóról, és nagy része összetörött. Aztán valahogyan mégis össze tudták ragasztani, mert végül felkerült a parókia tetejére. Máskor a püspökség meghatározott százalékot vont le kezelési költség címén a magyar minisztérium által átutalt támogatásból. A viski tiszteletes tevékeny közreműködésével pedig a templom barokk padjainak kidobása mellett döntöttek. Az akciót csak nagy nehézségek árán tudta megakadályozni az alapítvány – igaz, ez olyan jól sikerült, hogy végül a gyülekezet nem a padokat dobta ki, hanem a tiszteletes urat.
– Szlovákiában gyökeresen más volt a helyzet: a program Meciar miniszterelnöksége alatt indult el; ám a hamarosan bekövetkező váltás után felpezsdült az ország, és a semmiből nőttek ki a zöldmezős beruházások. A változás feltűnő volt még a köztudottan hátrányban lévő magyarlakta területeken is – mondja Diószegi. – És feltűnő volt az is, hogy a szlovákiai magyarok milyen felkészültek, a magyarországiaknál sokkal tájékozottabbak az uniós pályázatokkal kapcsolatosan. Ügyeskedéssel, próbálkozással itt alig lehetett találkozni. Még a néhány száz lelket számláló közösségek is képesek voltak nem jelentéktelen „saját erőt” felmutatni, hozzájárulni a templomuk renoválásához.
Szlovákiában egyszersmind jól működő műemlékvédelmi intézményrendszer épült ki; a két ország szakhivatala közötti kapcsolatok rendezettek – az összkép azonban mégsem ennyire rózsaszín. A két ország szakemberei, műemlékvédelmi koncepciói között jelentős eltérés van; s még a laikus számára is nyilvánvaló, hogy a magyar kollégák általában felkészültebbek, hangsúlyozza a megszüntetett alapítvány igazgatója. Nacionalista jelenségek is tapasztalhatók a szlovák hivatalban. A Magyar Koalíció Pártjának kormányból kikerülése óta egyre kevesebb támogatást kapnak a magyar vonatkozású objektumok. Hogy korántsem véletlenről van szó, azt alátámasztja a borsi Rákóczi-kastély esete. Az önkormányzat Sárospatakkal és Munkáccsal együttműködve „háromlábú” pályázatot adott be a három Rákóczi-vár felújítására és turistaútvonal kialakítására. A pályázat magyar és ukrán része nyert, a brüsszeli jóváhagyás megtörtént. A támogatást mégsem kapták meg, mert azt Pozsonyban formai hibákra hivatkozva megakadályozták.
– Az erdélyi műemlékvédelemmel kapcsolatos tapasztalataink rendkívül változóak – zárja a lajstromot Diószegi. – Ebben a régióban kiváló felkészültségű magyar műemlékvédő szakemberek dolgoznak, hiszen az erdélyi magyar műemlékvédelem jelentős hagyományokra épül. Ami a román műemlékvédelmi hatóságokat illeti, általában megértéssel és jóindulattal találkoztunk, de azt is tapasztaltuk, hogy a román kulturális minisztérium szervezetében működő örökségvédelmi intézményrendszer rendkívül alulfinanszírozott, és ez különösen szembetűnő a magyar műemlékek megóvásában. A forráshiány következményeit hatványozza az erdélyi magyar társadalom ellentmondásossága – fűzi hozzá Diószegi László. – Találkoztunk kiemelkedő tudású, lelkes szakemberekkel, akik a helyi közösségek még meglévő erejét is felhasználva nagy eredményeket értek el. Ilyen Dél-Erdélyben például a boroskrakkói vagy a marosszentimrei templom állagmegóvása. Sajnos az ellenkezőjére is volt példa: több alkalommal próbálták a felújításra szánt támogatást irreálisan magas szakértői, tervezői költségre fordítani az építés helyett. Az efféle hozzáállásnak tragikus következményei voltak: például a mezőségi Ormány azóta beomlott tetejű középkori temploma esetében, amelyre védőtető helyett csak annak terve készült el a mintegy kétmillió forintos támogatásból, így a templomra biztos pusztulás vár.
Diószegi szerint az erdélyi helyzet ellentmondásosságát mutatja az a tény is, hogy míg Bukarestben állítólag jelentős uniós pénzek állnak a műemlékvédelem rendelkezésére, a bejárásaikon rendre néhány ezer euróból megmenthető, kiemelkedő értékű emlékek pusztulásának voltak szemtanúi. Egyrészt százezreket felemésztő látványos, ám szakmai tekintetben ellentmondásos beruházások folynak, speciális műemlékekre vonatkozó díjszabással, másrészt védőtető híján tönkremennek a gótika legkeletibb értékei. Az erdélyi magyar műemlékvédelem nem egységes, a különböző szakmai műhelyek között nem tiszta eszközökkel folyó rivalizálás alakult ki.
És a végelszámolás: a Teleki László Alapítvány a megszüntetéséig összesen több mint háromszáz műemléken végeztetett állagmegóvási, restaurálási munkálatokat, és mintegy húsz műemlék teljes körű felújítása fejeződött be. A program nyolc éve alatt mintegy 1,3 milliárd forintnyi támogatást fordított a határainkon túli magyar műemlékek megmentésére. De ha lúd, legyen kövér: a Teleki-alapítvány sorsára jutott szinte az összes, határon túli magyarsággal foglalkozó alapítvány: az Ilylyés, az Apáczai is. Megszüntették a Határon Túli Magyarok Hivatalát, a Kulturális Minisztérium határon túli magyarsággal foglalkozó főosztályát, megszűnt a műemléki főosztály, a határainkon túli magyar vonatkozású műemlékek felújítását célzó program, s jelentősen csökkent a szomszédos országokban élő magyarokat segítő minden program forrása, legyen szó a felsőoktatás támogatásáról vagy csángó falunapról.
– Az intézményrendszer szétverése mellett felmérhetetlen károkat okozott a több évtizedes szétszabdaltság és tiltás után ismét egymásra talált anyaországi és határon túl élő magyarság 2004. december 5-i felelőtlen összeugrasztása – mondja Diószegi. – A támogatások újjászervezése elsősorban pénzkérdés, a magyar társadalmak összetartozás-érzésének újjáélesztése, a sebek begyógyítása azonban hosszú folyamat, amely alatt pótolhatatlan károk keletkeznek. Az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója elpanaszolta, hogy december 5-e óta csak hiányosan kapja meg a határainkon túli magyar kiadóktól a köteles példányokat, de helyrehozhatatlan károk keletkeztek az örvendetesen épülő önkormányzati és civil kapcsolatokban is.
A felszámolt alapítvány igazgatója úgy véli, a határainkon túli magyarság anyagi és lelki magára hagyása azért is tragikus, mert a környező országok politikai elitje – a magyarországinál sokkal nehezebb gazdasági és társadalmi helyzetben – a nemzeti, nemzetpolitikai kérdésekben mindig egységesen lépett és lép fel. Ezzel szemben a Kárpát-medence magyarságának hivatalos politikai kapcsolatai, a magyar–magyar találkozók megszűntek, az új külpolitikai stratégia prioritásai közül kikerült a szomszédságpolitika és a határainkon túli magyarság.
– A magyarság már túlélt a jelenleginél sokkal hosszabb és nehezebb időszakot is – jegyzi meg Diószegi. – Túlélte azokat az időket, amikor a határokon órákat várakozva lehetett átkelni megalázó vegzálás, motozás után. Az erdélyi, szlovákiai, délvidéki és kárpátaljai magyarság túlélte, hogy évtizedeken keresztül nemhogy magyar televíziót nem láthatott, de a magyar nyelvű könyveket, újságokat is elkobozták a határon. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás nagyon nagy károkat okozott, de nem tudta szétszakítani a több millió ember határokon átnyúló rokoni, baráti kapcsolatát. Az anyaország társadalmának értelmetlen pénzközpontúsága, a szerzés okozta elbutulás ideiglenesen háttérbe tudja szorítani az együvé tartozás felemelő érzését, de emlékezzünk arra, hogy a több mint negyvenéves hasonlóan reménytelen állapot után, 1989 decemberében milyen elemi erővel tört fel a Kárpát-medencei magyarság összetartozási vágyának mindent elsöprő érzése. Végül azt se feledjük, a Kárpát-medence magyar műemlékei nem csupán a magyarság emlékei, hanem a középkori Európa, a gótika legkeletibb értékei, ezért megsemmisülésük az európai kultúra pótolhatatlan vesztesége is lenne – mutat rá Diószegi László. – Megőrzésük tehát nem csupán a magyar nemzet kötelessége, hanem Európa felelőssége is. Az Európai Unió nem fogja megoldani a magyar nemzetpolitika kérdéseit, de egyes területeken segítséget tud nyújtani. Meg kell ezért találni azokat az európai fórumokat, amelyek az értékmentésben közreműködnek.
Ki kell kászálódnia az íróasztal mögül annak, aki saját szemével kívánja látni, milyen károkat okoz a magyar kormányzat közömbössége és cinizmusa. A félbehagyott tetejű templomokat, a szomszédos államok növekvő, esetenként tettlegességig fajuló sovinizmusát. A szóbeszéd szerint a felelős kormányzati hivatalok egyik-másik vezetője magát a műemlékvédői terepmunkát is „turizmusnak” minősítette, és utasította a szakembereket, igyekezzenek e-mailen végezni teendőiket. E-mailben cserepet rakni, szigetelni, freskókat felfedezni, halódó közösségeket ápolni…
A határon túli műemlékvédelem nem éppen kéjutazás. Szőnyegbombázásra emlékeztető, tengelytörő úton szlalomozunk a Gyulafehérvártól nem messze fekvő, gyönyörű hegyvidéki környezetben rejtőzködő Remetére, a középkori eredetű ortodox kolostorhoz. A jókora templom falára a rendszerváltás környékén különös bizantinus freskót festettek, amelyen gonosztevőket ráncigálnak a gyehenna tüzébe a pokol szolgái. A freskó szélén két fej, Leniné és Sztáliné. Nincs abban semmi meglepő, hogy Ceausescu portréja sosem kerül fel az ortodoxok fekete tablójára.
Bukdácsolunk visszafelé az erdei úton. „Viola, Viola, ne!”, rikoltozik egy móc asszony a teheneit hajtva félre utunkból. Úgy látszik, ha más nem is, a tehénnév még sokáig őrzi az innen kihalt magyarok emlékét.
origo.hu
Mutatjuk, így néz ki VV Fanni gyilkosa - videó
