Törzs

Pompásan kezdődött, szánalmas mellékzöngékkel végződött: haza sem értünk a kazahsztáni madjaroktól, a feltételezések szerinti keleti rokonainkhoz indított expedícióról, már dúlt a marakodás a „magyar nemzet egységén és felemelkedésén fáradozó” szervezetek között, hogy rátenyereljenek valamire, amihez nem sok közük van. Persze nem volnánk azok, amik, ha ez nem történik meg. A sok nemes ügy mellé álló, és azokból számosat lejárató Magyarok Világszövetsége (MVSZ) – amely még utazásunk idején türelmetlenül kürtölte világgá „háromszor hármas szerződését” a madjar törzzsel – most sikamlós tudományos kérdéskört, a magyarság őstörténetének egyik lehetséges problematikáját igyekszik kompromittálóan megmagyarázni, s a további kutatásokat már jó előre nevetségessé tenni fémjelével. (Nem tudván, hogy semmiféle mértékű anyagi támogatás nem jelenthet jogalapot a szellemi kisajátításra.) „Háromszor hármas szerződésük” helyenként ügyefogyott és ásatag lózungok gyűjteménye; s ami még rosszabb, félreérthető módon területi kérdéseket is feszeget, s a szeparatizmusnak már az árnyéka sem válthat ki osztatlan örömöt a 130 etnikumot egyben tartó Kazahsztánban.
Mindenesetre tragikomikus és mintaszerű vetélkedés folyt az elmúlt napokban, hogy melyik szervezet rendezzen legelőször sajtótájékoztatót a hazaérkezetteknek, és mindenkit lepipálva jelenthesse be: a kazahsztáni utat követően a magyar történettudomány köteles paradigmát váltani, és a halszagú finnugor eredetmesét végképp eltörölni. Mintha legalábbis az eb itt volna elhantolva. Az MVSZ nyert: múlt pénteken győzelmi jelentést adott egy olyan csatáról, amelyet még meg sem vívtak. S bár ezzel összhangban a sajtótájékoztató egyes résztvevői kifejtették azon óhajukat, hogy a madjarkérdésben a továbbiakban ne őrizzük meg a tárgyilagosságot, összességében a józan mértéktartás és a türelemre intés uralkodott, miközben a kazak út minden résztvevője elszorult torokkal emlékezett meg a testvéri szeretetről, amely a torgaji mocsárvidékre érkező magyarokat fogadta. Amikor e sorok írója – egyszerre kint is, bent is – a sajtótájékoztató semleges megrendezését kérte számon, Patrubány Miklóstól, az MVSZ elnökétől mellékesen megtudhattuk, hogy a világszövetség az egyetlen legitim szervezet, amely a teljes magyarságot képviselheti, illetve hogy legkevesebb hárommillióan vannak azok a magyarok, akik mentesek a kommunizmus fertőjétől. Meg hogy egy pártkatona csak ne ugráljon.
Valahogy így.
Ám hogy mi a madjar, azaz hogy mi fán terem az északnyugat-kazahsztáni mocsárvidéken élő rejtélyes eredetű madjarok törzse, azt nem a kisebbségpolitika balerinái fogják meghatározni. Annyit elárulhatunk torgaji tapasztalataink fényében, hogy ezek az egykori nomádok nem sumerul beszélnek, valószínűleg nem a „kongói magyar törzs” eltévedt tagjai, nem Julianus barát magyarjainak maradékai, de nem is az Androméda-ködből jöttek. Inkább a szovjet múltból, amely elsöpörte történelmüket, kiirtotta mesemondóikat, Gulágra küldte tudósaikat, lerombolta mecsetjeiket, elégette jurtáikat, és olyan barakkvilágba kényszerítette őket, amelyben a szegényszag, a nem múló múlt és a hagyományfeledés az úr.
Az adjon istent errefelé asszalem alejkumnak ejtik – mint mindenütt az iszlám világban. Arcuk mongolos, töménytelen kumiszt meg vodkát isznak, legfőbb csemegéjük a birka feje meg szeme és az, ha jó szokás szerint együtt ízlelgetjük közös szavainkat a szakálltól a baltán át az atyáig. Szőrén, kengyel nélkül is tökéletes biztonsággal ülik meg sovány, kis termetű lovaikat, amelyekkel marha- és juhnyájaikat hajtják a Magyarországnyi méretű legelőkön; s az év felében elzártan élnek a sztyeppe mélyén, amikor az őszi esőkben megárad a mocsár, majd leesik a hó, és tucatjával kerülgetik a házakat a kiéhezett pusztai farkasok. Vörös csillagjaik és Lenin-szobraik pedig megvannak még, de már sokszor a legelők peremére száműzve. Egyre kijjebb és kijjebb.
Július elején kurultajt, azaz törzsi nagygyűlést szerveztek a madjarok, évszázadok óta először, az Európa nagyságú ország minden zugából oda vonzva a diaszpórát is. Sokan két-háromezer kilométert utaztak, s akadtak olyanok, akik generációk óta most látogathattak először a szülőföldre, még néhány esztendeje is rettegvén a szovjet megtorlástól. Eljött az idő, hogy végre imát mondhassanak a tarkón lőtt vagy halálra robotoltatott nagyszülők sírjánál.
A madjarok tizennyolc tagú magyarországi küldöttséget is vendégül láttak. Vukics Ferenc őrnagy vezetésével a Baranta Hagyományos Magyar Harcművészetek Szövetségének kitűnő harci szellemű tagjai tartottak bemutatót birkózásból, szablyával, fokossal, pásztorbottal vívásból, a sasszemű felvidéki Varga Sándor pedig lovas íjászatból; míg a semmi szépséges peremén élő madjarok ló- és birkózóversenyt, népművészeti, színházi előadásokat rendeztek a vendégeknek.
Hogy a rokonságból mi igaz és mi nem, azt riportsorozatunkban vizsgáljuk meg a következő hetekben – annyi bizonyos, hogy a magyarokat időtlen idők óta nem látott édestestvérként fogadták a madjarok. És hogy ez a kurultaj a szétvert madjar törzs újjászületésének nagy pillanata volt kétezerhét hetedik hó hetedikén. Vannak kísértetiesen hasonlító mondáink (talán éppen eltávolodásunkról). Ahogy a madjarok évtizedekkel ezelőtt éltek, az a nomád magyarság világa is lehetett. Mint korábban megírtuk, Bíró András Zsoltnak, a kurultaj hazai szervezőjének genetikai kutatásai rokonságot állapítottak meg a két népcsoport között. S aki a torgaji mocsárvidéken jár, nem szabadulhat a zavarba ejtő otthonosság érzetétől: mintha a Hortobágy pusztaságain kalandoznánk – csak errefelé minden, a sztyeppe, az élővilág, a vihar ezerszeres méretű. Kivéve a madjarok fogyatkozó törzsét.
Ezért nem mindegy, ki mire szerződik.
(Fotók és szöveg: Margittai Gábor)