Gárdafrász

Enyhe derültséggel olvasom a napilapokban egy jobb sorsra érdemes, hajdani gondolkodó szavait: a Magyar Gárda alakulása többek között „a palócokat, a hunokat és a székelyeket is sérti”. Mivelhogy „magyarellenes, nemzetellenes, emberellenes – és hülye”.
Míves gondolat. Szinte látni, hallani, ahogyan Atilla fordul egyet a hármas koporsóban, ahogyan a palócok megfeledkeznek Malina Hedvigről, és hirtelen a gárdistákra lesznek durcásak, aztán a székelyekről pláne ne is beszéljünk, e pacifista, kozmopolita, homoszexuálisokra és liberális eszmékre nyitott népcsoport finom lelkén minden bizonnyal be nem gyógyuló sebet üt egy nemzeti önvédelmi szervezet létrehozása.
Olvasom aztán, amint a méltatlan miniszterelnök ismét lenyilatkozza magát, és biztosítja a Zsidó Világkongresszust, miszerint: a maga részéről árgus szemekkel fogja követni a Magyar Gárda ténykedését. És olvasok még számtalan, szebbnél szebb gondolatot, és az idő állni látszik, bár a szekér halad – hogy stílusosan parafrazáljak egy hajdani huligán-gárdistát, aki mindenféle tavaszi zavargásokban vett részt annak idején, végül pedig nem átallt egyenruhába öltözve meghalni a nemzetért.
Ha az ember ilyenkor a jobbik eszével gondolkodik, azt mondja: már csak azért is megérte. Gondoljunk csak bele, felebarátaim: hányan érezzük magunkénak azokat az ügyeket, amelyekért rendszerint az „antifasiszta ligák”, a melegek szövetségei, a roma szervezetek, a szabad demokraták et cetera szoktak tüntetni? Hányan vonulnánk utcára tüntetni egy rózsaszín bőrtangás fiatalember, egy hajdani pufajkás és egy kigyúrt, aranyláncos, elnyomott roma között?
Nem azt mondom ezzel, hogy a magyar emberek többsége ezek ellen van – de hogy velük nincs, az biztos. És amíg ez a nemzetietlen szubkultúra tüntet bármilyen ügy ellen – bármiről is legyen szó, a szóban forgó ügy hirtelen nemesedni kezd.
A Magyar Gárda esetében ráadásul ennél jóval többről van szó. Unalomig elcsépelt „érve” az aggódóknak és ellenzőknek, hogy a gárda félelmet és bizonytalanságot kelt az ország lakossága egy részében. Ez bizony meglehet. Elvégre a gárda elsősorban a magyar nemzeti érdekek és értékek védelmére esküdött fel. És azoknak, akik ezeket az érdekeket és értékeket támadják, valóban lehet okuk a félelemre. És legyen is. Ideje már.
Aztán az a bizonyos fekete egyenruha… Ami ráadásul fekete-fehér… Nahát persze, okos ember a kákán is talál csomót. Badarság lenne most hirtelen felsorolni azt a pár száz hadsereget, katonai alakulatot, amelyeknek fekete egyenruhája van. És nincs miért magyarázkodni. Hiszen ugyanilyen vádak érték volna a gárdát, ha barna ingben, zöldben, veresben vagy éppen hupikékben virított volna. Talán az egy rózsaszín nem szúrna annyira szemet… Ámbátor ezt is ki tudhatja?
A történet szinte túlbeszélt már. Azért egy misét még mindig megér a magyar diplomácia újabb impotenciája, mi több, mazochista önmegalázása. Tom Lantos, e kényszeres világmentő kijelenti, Amerikába nem engedik be a Magyar Gárda tagjait. Na, ettől minden bizonnyal súlyos rémület ült a gárdisták lelkére, és könnyűk ültek ki szemeikbe. De most nem is erről van szó, inkább csak arról, ahogyan a magyar külügy sunyítva, zokszó nélkül, talán kaján kárörömmel vette tudomásul a polgárait ért megkülönböztetést.
A szlovák kormány, e derék, baráti, mértéktartó, magyarok iránti barátságáról elhíresült intézmény melegen ajánlja a magyar kormánynak, ízibe’ számolja fel a gárdát. A magyar kormány készséggel bólogat. És készséggel bólogat az összes létező követségnek, amelynek egyáltalán eszébe jutott két keresetlen szót szólni arról, hogy milyen csúnya dolog is a magyaroknak önvédelmi szervezet(ek)be tömörülni.
Most valóban nem arról van szó, hogy mennyire rázza vagy nem rázza a hideg Gyurcsány Ferencet és Göncz Kingát a gárdától. Ennél sokkal fontosabb, ahogyan saját államuk tekintélyét, szuverenitását hagyják lábbal tiporni. Mi több, maguk is rátesznek egy lapáttal. „A Magyar Gárda megalakulása Magyarország szégyene” – forgatja szemeit a magyar miniszterelnök. „Ne lássak többé katonát” – rímel erre a mondatra a hajdani, tanácsköztársaság-beli cimbora mondata, aki többek között a Székely Hadosztályt fegyverezte le. Az eredmény aztán önmagáért beszélt.
Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért: valami születőben van. Valami, amit lehet minősíteni, lehet rágalmazni, meg lehet próbálni betiltani: már túl van a vajúdás kínjain. Ami ezek után következik: mindössze viszonyulás valami létezőhöz. Ez a létező pedig az a nemzeti akarat, amely létrehozta a Magyar Gárdát.
A magam részéről bízom benne, hogy szebb jövőhöz vezet. És hogy visszatérjek a kezdő mondatban idézettekhez: minden más vészmadárkodás és huhogás nagy valószínűséggel: „magyarellenes, nemzetellenes, emberellenes – és hülye”.

A szerző író, a Székelyföld szerkesztője