A Rostásék által néhány napig lakott vénszőlőskerti vályogházat a hét végén bontották le, míg a család nem volt otthon. Ám hogy hogyan, arról megoszlanak a vélemények. A falu főterén ücsörgő roma asszonyok ottjártunkkor úgy mondták, hogy a család Lakatos Jánostól húszezer forintért bérelte ki az ütött-kopott házacskát, ezért is vették rossz néven, amikor az arra járőröző lovas rendőrök megkérdezték, mit keresnek ott. És ezért is mentek a városházára csapatostól számon kérni a polgármesteren, hogy miért zaklatják őket.
Mások viszont úgy tudják, Rostásék nem bérelhették ki jogszerűen a később lerombolt házat Lakatostól, ugyanis a családi örökségként rámaradt viskó már régen nem volt az övé. Eladta a város alpolgármesterének, Mike Sándornak. Abban viszont a faluban többen egyetértenek, hogy az eredendően Hajdúhadházra való, ám Mikepércsre már Debrecenből érkező Rostásék mégiscsak Lakatos János révén kerültek a Vénszőlőskertbe. Mégpedig úgy, hogy a férfi összeismerkedett a család két női tagjával: nekik adott átmenetileg szállást néhány éjszakára egykori házában, s e két asszonyt követte aztán a népes família. A szomszédos dűlőben lakó özvegyasszony, Gizella nem akar állást foglalni mindezekről, azt viszont határozottan állítja: a lovas rendőrök fellépése őt is megijesztette. Meg aztán – teszi hozzá felháborodottan – az sem járja, hogy a család minden ingósága bent volt a házban, amikor az összedőlt.
Hasonló véleményen van Nagy Andrásné Zója, a Rostás Sándor és családja ügyét felvállaló Hátrányban Élőket Segítők Egyesületének elnöke is. – Az ingatlantulajdonlás tisztázására nem vállalkozom. Azt sem vitatom, hogy az ott járőröző rendőröknek joguk volt intézkedni, hiszen az a dolguk, hogy fenntartsák a rendet. Azt viszont határozottan kifogásolhatónak, sőt megalázónak tartom, ahogyan ezeket az embereket kilakoltatták. Ezért mindenképpen elküldjük jelentésünket a kisebbségi ombudsmannak, és ha ügyvédeink úgy ítélik meg, hogy arra van jogalap, rendőrségi feljelentést is teszünk – mondja a bánásmód miatt felháborodott elnök. Szerinte azért van erre szükség, mert a hátrányos helyzetű emberek nem tudnak önmagukért kiállni. Az olyan szervezeteknek, mint az övék, segíteni kell ebben, és fel kell hívni a társadalom figyelmét a nehéz sorsú embereket érő méltánytalanságokra és különösen arra, ha valakit a származása miatt ér érdemtelenül sérelem – derül ki szavaiból.
Az egyesület még vizsgálódik tehát, közben pedig Mike Sándor százezer forintot adott Rostáséknak, és saját költségén elköltöztette őket Bagamérba, ahová menni akartak. Hogy miért éppen oda, arról egy egygyermekes, szintén a Vénszőlőskertben lakó fiatalasszonytól kapunk felvilágosítást, akivel a községháza előtt találkozunk. – Én is Bagamérba akarok menni a családommal együtt, ha el tudom adni a házamat. Azért vagyok itt, hogy megtudjam, kell-e az önkormányzatnak 1,2 millióért. Ha nem, van vevőm, adom el, és már megyek is. Ott él a családom, azt mondják, olcsóbb az ingatlan, könnyebb az élet. Miért maradnék ebben a faluban? Itt se munka, se segély – avat be a fiatal nő.
Mikepércs Debrecentől kilenc kilométerre, a cívisvárost Szegeddel összekötő 47-es út mellett fekszik. A csaknem kétszáz éves, gyönyörű templomáról sokak által ismert egykori hajdú város ma községi „rangban” van. Négyezer lakója között nem egészen száz a cigány. Korábban még ennyien sem voltak, a betelepülőkkel szaporodott meg kissé a számuk. Az a néhány tíz család, amellyel többen lettek, 2000-ben jött Debrecen belvárosából. Az ottani bérleti díjakat már nem tudták fizetni, olcsóbb megélhetést reméltek vidéken. Az önkormányzatnak leadott bérlakásaik árából valóban futotta a szegényes vidéki ingatlanra, házacskára – sokszor csak szerszámoskamrának használt, ütött-kopott épületre – Mikepércs egykor virágzó részén, a Vénszőlőskertben. A tősgyökeres mikepércsiek egy része ezt nem nézte jó szemmel, nem tetszett nekik, hogy a paraszti munkához mit sem konyító városiak hagyták lepusztulni a gyümölcsösöket. A helyi kocsmában üldögél a férfi, aki úgy emlékszik viszsza: – Egyszer csak itt voltak, nekünk meg fogalmunk sem volt róla, mit keresnek itt. A portáikat nem gondozták, földet nem műveltek. Aztán meg azt láttuk, hogy nem akarnak dolgozni másutt sem, a segély, a támogatás, az meg kellene nekik.
A másik, idősebb férfi finomít a dolgon, azt mondja, „ha akarna, se tudna dolgozni itt már se magyar, se roma, mert munka az nincsen, legfeljebb Mike Sanyi földjein lehet napi két-háromezer forintért kapálni, de az sem tud mindenkit foglalkoztatni”. A beszélgetésünkbe bekapcsolódik egy harmadik férfi is, szerinte „sok roma azért nem dolgozik eleget napszámban, mert a pénzt már korábban felvették, többnyire tél elején, hogy tüzelőt vegyenek belőle, és most meg nincs ínyükre, hogy le kell dolgozni”. Aztán arról folyik a szó, hogy most akkor jó ember-e Mike Sanyi vagy rossz, de végül abban maradnak, hogy inkább jó, mert ad kölcsönt, meg mindenkinek segít.
Nekünk csak telefonon sikerült kapcsolatba lépnünk az alpolgármesterként is tevékenykedő helyi vállalkozóval, mert találkozni és nyilatkozni nem akart. Azt mondja, ami történt, azt sokkal jobban elmondja majd a polgármester, mint ő.
Tímár Zoltán polgármester valóban nem zárkózik el, készségesen nyilatkozik az ügyről. Azt mondja, ami a Mike Sándoré, azzal joga van Mike Sándornak rendelkezni. Szavaiból kiderül, hogy nem volt ott, amikor az ominózus eset történt, ám őt úgy tájékoztatták, hogy kipakolták a házat, nem borítottak a család ingóságaira semmit. Rostásék a vasárnap éjszakát a szomszédoknál töltötték, aztán Mike pénzén elmentek Bagamérba. Kérdésünkre nem tagadja Tímár Zoltán, hogy hozzá is eljutottak olyan hírek, amelyek szerint a Rostás család azzal fenyegetőzött: megverik a polgármestert és a jegyzőt, s azt sem, hogy az ettől pánikba eső munkatársak az ő távollétében félelmükben bezárkóztak a hivatalba. Hozzáfűzi még, hogy az ominózus ház anynyira rossz állapotban volt, hogy abban lakni minden percben életveszélyt jelentett. Karját széttárva kérdezi, mit tehet ilyen esetben egy tulajdonos, ha nem akarja a felelősséget vállalni azért, hogy az oda önkényesen beköltöző embereknek bajuk essen?
A Vénszőlőskert házaiban sanyarú körülmények között élnek a cigányok. Molnár Gábor körorvos is azt tapasztalja, hogy nincs pénzük tüzelőre, az épületek karbantartására pedig végképp. Azt mondja, betegnél, újszülöttnél járva kénytelen volt megállapítani, hogy nagyon egészségtelen körülmények között, összezsúfolva élnek ott az emberek. – A penészes, fűtetlen házaknak nagy szerepük lehet abban, hogy a roma gyerekek között nagyon sok a beteg, a felnőtt cigány lakosság döntő hányada pedig légúti megbetegedésekben, tüdőtágulásban szenved – magyarázza. A doktor egyébként úgy véli, a szegénységhez, a rossz egészséghez vezető életvitel kialakításában nemcsak ők a hibásak. – Nagy szerepe van ebben annak a politikának, amely arra ösztönzi ezeket az embereket, hogy sok gyermek vállalásával próbáljanak megélhetésre szert tenni. A sok gyereket vállaló párok felelőssége viszont abban áll, hogy nem gondolják végig: ezekből a pénzecskékből valóban képesek-e nagycsaládot fenntartani. Hogy ez nem lehetséges, azzal csak akkor szembesülnek, amikor már késő – mondja szomorúan a negyvenes évei végén járó orvos.
Dél felé jár az idő, amikor hosszas kérdezősködés után a Vénszőlőskert harmadik dűlőjében megtaláljuk a lerombolt ház helyét. A törmelék között ócska tűzhelyet, hűtőszekrényt látni, rongydarab és némi papír kandikál ki a romok alól. A buckák között négy-öt munkás szorgoskodik: nem sietnek, nem is lógnak, komótosan takarítanak, hordják a dűlőben álló két teherautóra a sittet. Kérdésünkre, ki küldte őket, vezetőjük, Kalmár Géza szűkszavúan csak annyit felel, egy cég megbízásából dolgoznak. Ennél többet nem hajlandó elárulni: fogja a szerszámot, és módszeresen lapátol tovább…
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
