Kőboltos kocsmálló

A régi jó időben a magyar ember – ahogy Takáts Sándor írta – három dolgot tartott nagyra: a lányát, a lovát és a borát. Utóbbit pincékben tartották, amelyeket jól el kellett rejteni, nehogy avatatlanok rátaláljanak. „Vigyázz a borodra, hogy zsákmányra ne hányják!” – így szólt a mára elfeledett regula, mely arra utalt, hogy sok „pincevágó lator” garázdálkodik országszerte. Akik viszont a pincék készítéséből éltek, azok a megbecsült pinceásók voltak. Tudták az alkalmas hely megtalálásának meg a különféle talajfajták megmunkálásának módját, de – nem utolsósorban – azt is, hogyan kell a pincéket titkos ág-bogakkal és rejtekhelyekkel még biztonságosabbá tenni. Híres pataki mester volt Pinczeásó János, aki még a nevét is a mesterségéről kapta.
A pince középkori őse az ágakkal, majd földréteggel letakart verem volt. A parasztok később is ezt használták, és a veremásók olyan mesteri módon értették ezek elkészítését és elrejtését, hogy az eldugott gabonát és más értékeket hiába keresték a garázda hadak.
Persze nemcsak a bort, az élelmiszert is pincékben őrizték, melyeknek sokféle fajtáját ismerték. Lisztes, tejes, káposztás, sőt abrakos pince. Magyarázat nem kell hozzá, mit tartottak bennük, ahogy a kocsmálló pince neve is elárulja, mi célt szolgált. Szintúgy a répás, a retkes meg a petrezselymes, de a fantázianevekkel illetettekről – farkas- és vérpince, rigó- meg bolondos pince – csak találgatni lehet ugyanezt. A lantos pincében a főúri lantverők és hegedősök itták a hegy levét. A Nádasdyak tarcali meg tokaji udvarházában nevezetes volt a kőboltos kocsmálló, a tapasztó, a mihó-, a lyuk- meg a háromrészes palotapince. A tarcaliak egyike volt a legnagyobb: benne ötszáz hordó bornak jutott hely. A regéci várét – a feljegyzések tanúsága szerint – török rabokkal ásatták. Valóságos föld alatti labirintus volt ez, melyet háromszoros pinceként jegyez a krónika.
A mai szokástól eltérően ezek a föld alatti rejtekhelyek nem az épületek alatt kaptak helyet, hanem azoktól elkülönülve. Hatalmas vermet ástak, az oldalfalait kővel vagy fával megerősítették, óriásgerendákkal befödték, majd földdel, ezzel-azzal letakarták, így aztán nem sok látszott belőle. Kezdetben csak ritkán fordult elő, hogy bolthajtással készültek, ám ezek már épületet is elbírtak.
A hegyek és dombok oldalába lyukpincéket ástak, amelyek nem voltak tartósak, hamar beomlottak. Ajtajukat viszont vastag tölgygerendákból fabrikálták, hogy a pincevágók kárt ne tehessenek bennük. Ilyenkor a tolvajok megpróbáltak oldalról behatolni, inkább hosszan ástak, mint hogy a vasalt gerendákkal bíbelődtek volna. Biztos, ami biztos, sokfelé a templomkertben ásták meg a vermeket, főként a gabonának valót.
Szinte minden nagyobb pincének volt rejtekhelye, amelyet „szugolyatnak” mondtak. Itt tartották veszedelem idején értékeiket és pénzüket. Erdélyből ismertek még a méhtartó padocskák is, amelyeken a kaptárba bújt mézelő rovarokat teletették. A veteménytartó pince viszont mindenfelé közismert volt, itt tartották a zöldséget, a hidegre érzékeny virágokat, de egyikük-másikuk még arra is alkalmas volt, hogy – üvegház nem lévén – melegágyakat készítsenek benne. Nagysároson a várpince egyik oldalsó ágában a gyermek Rákóczi Ferenc és húga, Júlia féltett virágait őrizték.
A verem és a pince között az volt a legfőbb különbség, hogy előbbi szellőzését nem lehetett megoldani, a termény könnyen megdohosodott benne. A pincék ablakai e célra megfeleltek, ám kemény telek idejére ezeket is be kellett fedni. Megesett, hogy hirtelen tavaszodáskor, amikor kinyitották a szellőzőablakokat, a hordók faabroncsai megereszkedtek, s veszszővel át kellett őket kötözni, mielőtt nagyobb baj történik.