Köznapló

Augusztus 10., péntek
Régóta gondolkodom a bátorságon, amellyel lefestik-leírják néhányan a mennyet és a poklot, mintha valaha is jártak volna ott. Ennek ellenére, ha tehetném, mint teszik a galériások, a múzeumi emberek, rendeznék egy hatalmas kiállítást. Külön bejárata lenne a mennyországnak, külön a pokolnak. Másként szedném a belépődíjat is, de ami fontosabb: figyelném az érkezőket. Nem okvetlen a maiakat.
Várom majd, eljön-e Blake úr vagy Hieronymus Bosch? Ők járatosnak mutatkoztak a pokol dolgában, de érdekelne Dante Alighieri közeledése is. Egyedül róla mondták, Boccaccio úr szerint egy aszszony Firenzében: „Látjátok, ez az, aki a pokolba jár, és akkor jő onnan vissza, mikor neki tetszik, és híreket hoz azokról, akik odalent vannak.” Fausttal is a pokol embere kötött alkut, úgyhogy várnám Goethe tanácsos urat, s különösen kíváncsi vagyok Fjodor Mihajlovicsra. Nálánál senki nem harcolt többet az ördöggel. Jön majd bizonnyal Goya, leginkább mégis egy csaknem ismeretlen németalföldi festőre leszek kíváncsi, Joachim Patinirre. Van egy képe 1520-ból, Átkelés a pokolba. Kharónt látni rajta, amint átlapátol a Styx folyón. A vászon minden részén csend, olyan sűrű és olyan mély, hogy az embernek összeszorul a torka.
A nagy tolongás után átmegyek majd a másik kapuhoz, oda vajon ki érkezik? Hát, nem sokan. Lucas Cranach, Tintoretto közeledik, mintha látnám a jó Michelangelót is, de ő megáll, aztán visszasétál a pokol felé. Bezzeg jön Jan van Eyck, aki bárányos oltárképet festett a genti székesegyházba, s lám, Bosch itt is megjelenik. Okkal, hiszen megfestette a paradicsomot éppúgy. Vagy mégsem ugyanúgy?
Az ember egymás mellé teszi a két képet, és csak ámul, mennyivel több invenció szorult a pokol ábrázolatába. A festőt nyilván untatta Ádám és Éva, ahogy untatja a művészeket ma is. Évekkel ezelőtt a mecklenburgi Güstrowba utaztam, látni akartam a nagy német szobrász, Ernst Barlach munkáit. Hosszú évekig lökdöste a tehetetlenség. Alkotó ember érezhet csak ilyet, míg meg nem leli a maga útját. Barlachot egy szörnyű felismerés igazította el. Oroszországba utazott 1908-ban, és az ottani nyomort látva szinte felüvöltött: „Az emberi bűn minden művészet és minden vallás kiindulópontja.” Igaz ez?
Ha a dátumot, a világháborút s azt a huszadik századot tekintem, mely pokoli szenvedést zúdított az emberiségre, akkor igaz. Ha viszont arra gondolok, hogy Mohamed szerint már itt a földön meg kell teremtenünk a paradicsomot, akkor hamis.
Most, hogy ezt írom, bizony szívesebben gondolok a granadai Alhambra oroszlános kertjére, az edirnei mecsetre, Omar Khajjám verseire, egy szamarkandi teaház időtlen csendjére vagy a sakk örömére, mint a sok kusza gondolkodású filozófusra és követőikre, néhány diktátorra, akik tönkretették Európa szép álmait.
Mindez csupán arról jutott eszembe, hogy az Iparművészeti Múzeumban nagy oszmán-török szőnyegkiállítás nyílik szeptember 17-én. Aki el akarja felejteni pár órára zavarodott világunkat, nézze meg, és vitesse magát gondolatban oda, ahol boldog lehet. Ha hisz benne, a szőnyegek elviszik.

Augusztus 13., hétfő
Előállt néhány ifjú ember, és gárdákat alapított. Láttam az egyiket, kevés jót ígértek szavai. Nem az értelmükkel volt baj – a töltést hiányoltam. Azt a fajta érzést, amely átjárta például az ír Sinn Fein tagjait. Szervezetük 1905-ben alakult (gael neve magyarul: „mi magunk”), s nélkülük ma nem volna független Írország. Amiként az IRA sem: az Ír Köztársasági Hadsereg is az ő gondolatukból fogant. (A szervezet nevéhez nálunk hol a „felszabadító”, hol a „terrorista” jelzőt igazítják aszerint, hogy mit diktálnak máshonnan szolgai külpolitikánknak.)
De vissza az ifjakhoz.
Zuschlag János durva zsidózása a Terror Háza előtt meghökkentett, de nem lepett meg. Nyilván azért nem, mert ismertem Nagy Imrének egyik följegyzését arról, mit mondott Rákosinak Berija 1953-ban: „Tudjuk, hogy Magyarországon uralkodott tatár kán, török szultán, Habsburg császár, lengyel fejedelem, de azt még nem, hogy zsidó király lett volna. Maga, úgy látszik, az akar lenni. Vegye tudomásul, ezt sohasem fogjuk megengedni magának.” Ez is oka tán, hogy ’56 után kevesebb zsidó származású politikus került a pártelitbe, s ezért aztán őket hozták leginkább hírbe az antiszemitizmussal. A fiatalember kiszólása csupán jelezte, mit ittak magukba a Köztársaság téri falak.
Furcsamód elfelejtették, mit mondott még. Kérdezte a másik pártfiútól, kapott-e már kocsit s vele sofőrt… Nocsak, hát így megy ez? Igen, így, sőt azóta az ügyes fiatalembert hírbe hozták alapítványi pénzekkel is. Ha ez folytatódik, az új politikusnemzedék mentalitása feudálisabb lesz, mint a Horthy-világ képviselőié. Azok legalább a maguk vagyonából éltek.
Felzárkózik a rendszerváltók negyvenessé „öregedett” csapata mögé az utánpótlás. Így természetes, de talán mégsem így. Ez a társaság már nem annyira a haza vagy egy eszme szolgálata hitével lesz politikus. A rang, a jól fizető pálya, a hatalmat adó lehetőség lebeg a szemük előtt, amit tovább fokoz a törvények fölött lebegés titkos ígérete.
Elképzelhetetlen, hogy a gárdák tagjait ne kísértse meg ez. Akik pedig fasisztázzák és nyilasozzák őket, azért teszik, mert féltik a kolbászt, amelyet tányérjukba rakott a győztes választás. Itt van például Gusztos Péter. Érettségi után nem az egyetem kapuján dörömbölt, inkább belépett egy pártba. 1994-ben az SZDSZ-t választotta. Megérte? Hajjaj! Harmincegy éves. Volt megyei elnök, polgármesterjelölt, országgyűlési képviselő, neve szerepel a Ki kicsodában, pártja nyilván autót is tett a hátsója alá. Ismerek tudós embereket, hallatlan fontos munkát végeznek évtizedek óta. Van egynek is esélye hasonlóra? Nincsen.
A pártházak környékén talán megütköznek azon, amit feltételezek: az ifjak közt számosan vannak, akik nem nagy barátai a munkának. Klasszikus példa van erre bőven. Kádár János nem dolgozott egy napot sem úgy, ahogy mások keresik a kenyerüket könyveléssel, tanítással, aratással vagy tetőfedéssel.
De ha legalább látnám az utánpótlás oroszlánkörmeit. Ahogy a mai negyvenesek csapata mutogatta. Emlékszem, mikor egy másik „üdvöske”, Újhelyi István elment pár éve demonstrálni a rádió elé. A szocialistáknak égett a képük, ahogy elzavarta a tömeg a makogó ifjú embert, aki, lám, azóta államtitkár. Egyetlen eredeti mondatát nem hallottam, mióta a nyilvánosság előtt mozog. Mégis ezek a rózsás arcú fiúk oktatják ki a képzett köztársasági elnököt, az egyházakat, a jobboldalt és mindenkit, aki nem úgy gondolkozik, ahogy ők. De hát tőlük kizárólag szólamokat, lózungokat és pártjelszavakat hallani. Ez gondolkodás?
Ezért is komikus, ahogy a sajtó, a rádió és a tévé riogat napok óta a gárdákkal. Beül a stúdióba egy operett antifasiszta, valami Hanti, és azt hajtogatja, hogy őt a csendőrségre emlékezteti a fekete ruhás csapat. Csatlakozik Gusztos, egy ideje már nem tud beszélni, csak nyilatkozni. És elmondja, hogy őt náci és nyilas rohamosztagokra emlékezteti a gárda, mind külsőségeiben, mind szellemiségében. Bravó…
Persze van ennek egy másik vetülete. Rossz bőrben van a kormánykoalíció. Nem tudják, mit tegyenek. Eltelt öt év, és minden csődben lenni látszik. Próbáltak már mindent: ezúttal a Potemkin-politika van soron. Dobolják álsikereiket, álberuházásaikat, álintézkedéseiket. Éppúgy nem csinálnak semmit, ahogy az előző négy évben – a kormányfő őszödi vallomásából ezt jegyezték meg legjobban az emberek. A semmittevést leplezni kell. Mivel? Milliárdokkal vagy olcsó álügyekkel. Amilyen ez a gárdahistória. A hűséges sajtókommandó az utolsó emberig segíti őket. Arra építenek, hogy az olvasó tudatlan, lehet szembekötősdit játszani vele. Kikérem magamnak.

Augusztus 15., szerda
Sokan, mint a méhek, nyáron gyűjtögetnek. Ki napozós órákat, ki maga mögött hagyott országhatárokat, vannak, akik olasz földön legyűrt vastag ebédeket, megint mások gyors nyári szerelmeket. Űzik, hajtják magukat, nehogy lekéssenek valamiről. Mitől félnek? Hogy jövőre nem indulhatnak új gyűjtőútra? Ha tényleg nem, majd segít a képzeletük. Vagy egy olyan könyv, amilyenhez nekem volt nemrég szerencsém.
Ó, Santo Domingo! a címe, Száraz Miklós György az írója, s én kincses könyvnek mondom. Annyit halmozott fel benne, hogy olvasás közben féltem, belekáprázik a szemem, hisz ahonnan portékáját hozta, ott fény van, déli fény. Az író Spanyolországban járt, Granadában, látta a mórok nem e világi szépségű kertjeit, de ha könyve csak erről szól, leteszem.
Hogy olvastam tovább és még tovább, azért volt, mert Száraz túllát a falakon, a századokon, a tengereken, s mint a kirakójátékban, helyükre rakja a múlt tört darabjait. Beszél Szent Domonkosról, de máris eszébe jut Spanyol Izabella, róla Kolumbusz, hová és hányszor temették. Jártam a havannai székesegyházban, láttam magam is, hol pihent száz éven át, de az író nem hagy merengni. Visszaterel a tizenötödik századba, mert ez a pillanata annak, mikor „történelmi időben együtt csillan fel Európa végvidékein a nap”, s „a történelmi nap most nyugatról keletre halad”. Idéz egy itáliai mondást, melengetve a szívet: „Kerek Európának három igazgyöngye van: Velence a vízen, Buda a hegyen, Firenze a síkon.” Aztán visz tovább, mutat ide, mutat oda, és örülök, hogy kiegészíti, amit megéltem, ahogy én is kiegészítem gondolatban az ő osztályrészét.
Gyűjtsetek csendes órákat. Társakat hoznak elétek, egyiket a mából, másikat a múltból, olyanokat, akikkel rohanva sose akadnátok össze.