Merre úszik a géb?

Nyolcvanéves az 1926-ban gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter által alapított s 1927. szeptember 5-én megnyílt Balatoni Limnológiai Kutatóintézet. Az intézményt a világhírű tengerkutató Nápolyi Zoológiai Állomás mintájára tervezték. Az elmúlt néhány évtized tapasztalata: a tó szennyezése, a törvények semmibevétele nehezen korrigálható hatásokkal járhat – véli Bíró Péter akadémikus, a kutatóintézet igazgatója.

A mély tavak hőrétegzettségének felfedezését követően a limnológia, azaz tótudomány a múlt század nyolcvanas éveiben rohamos fejlődésnek indult. A Magyar Földrajzi Társaság már 1891-ben hozzáfogott a Balaton tudományos feltérképezéséhez. A munka harminc évig tartott, a geológiát, hidrográfiát, meteorológiát, faunisztikát felölelő eredményeket 32 kötetben adták közre. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tó gazdag élővilágán belüli érzékeny és bonyolult összefüggéseket csak a partján folyamatosan működő intézet kutathatja eredménnyel. A megfelelő helyet maga Klebelsberg választotta ki a Tihanyi-félszigeten, az apátság alatt, közvetlenül a vízparton.
Az intézet – amelynek terveit Kotsis Iván, a két világháború közötti időszak egyik meghatározó építészprofesszora készítette – jelentős méretei ellenére is harmonikusan illeszkedik a balatoni környezetbe. Az épületet a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nemrégiben egy év időtartamra ideiglenes műemléki védelem alá helyezte, ezzel egyidejűleg a védetté nyilvánítás előkészítését is megindította. (Az intézmény jubileumi konferenciáját szeptember 3-án és 5-én tartják Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában, illetve Tihanyban, a kutatóintézet főépületében.)
A hidrobiológiai, növénytani és állattani vizsgálatok eredményeit rendszeresen publikálják a magyar kutatók a világ vezető tudományos folyóirataiban. A Balaton az egyik legintenzívebben tanulmányozott tó Európában – mondja Bíró Péter professzor. Adottságai miatt is kiemelt figyelem övezi, hiszen a kontinensen az egyik legnagyobb kiterjedésű tó, de háromméteres átlagmélységével az egyik legsekélyebb is. Vize a tihanyi árokban a legmélyebb, 11 és fél méter, mert a félsziget körüli vízáramlás kivájja a medert.
Nyomon kísérve az elmúlt 50 év változásait – bár ez az idő a geológiai időskálán a pillanatok töredéke – megállapítható, hogy a tó vízminősége nagymértékben romlott. Az átgondolatlanság, a kíméletlenség súlyos csapást mért az élővizekre, és olyan jelenségekkel kellett konfrontálódni, mint az eutrofizálódás. Az ötvenes–hetvenes években jelentősen megnövekedett a tó környékén a műtrágyák, növényvédő és gyomirtó szerek használata, ennek következtében rengeteg szervetlen anyag került a vízbe. A lakosságszám emelkedése pedig a kommunális szennyvíz mennyiségét növelte, amelynek természetes befogadója szintén a Balaton. A tó időszakonként bezöldült, elalgásodott, aggasztó halpusztulásokat okozva. 1965-ben ötszáz tonna hal pusztult el – s ennek negyven százaléka a Balaton leghíresebb ragadozója, a fogas süllő volt –, 1975-ben pedig hetventonnányi. Az utóbbi pusztítást nagy valószínűséggel egy Somogy megyei termelőszövetkezet répaférgesség-gátló szere okozta.
Ugyanebben az évben országos program indult a víz minőségének a javításáért, melyben vezető szerepet töltött be a limnológiai intézet. A Balaton majdnem 600 négyzetkilométeres vízfelületéhez egy 5774 négyzetkilométeres vízgyűjtő terület tartozik. Ami ezen történik, az előbb-utóbb a tóban is érezteti a hatását. A diagnózis következményeként ipari üzemeket zártak be, a mezőgazdaságban az úgynevezett lejtmenetes szőlőművelés helyett a teraszos szőlőművelés bevezetését népszerűsítették. Ez a törekvés a Balaton felé irányuló erózió csökkentését segítette.
– Évtizedek alatt sikerült egyharmadára mérsékelni a Balatonba jutó foszformennyiséget – szögezte le Bíró professzor, hozzátéve: ami persze a tóban addig felhalmozódott, az évtizedekig elegendő arra, hogy az algatermelődést minden külső utánpótlás nélkül szinten tartsa. Az akadémikus jelentősnek tartja a háromlépcsős szennyvíztisztítás bevezetését, amelynek köszönhetően 1995-től látványos vízminőség-javulás állt be. Ez a három lépcső azt jelenti, hogy a mechanikai, biológiai tisztítás után kémiai derítés is történik: az oldott foszfort kicsapatják, s az így kezelt szennyvíz már nem a Balatonba, hanem egy körcsatornán, majd a Sión keresztül a Dunába folyik. Ezeknek a lépéseknek köszönhető, hogy most kiváló a Balaton vízminősége, egészséges az élővilága. A professzor ugyanakkor sajnálattal jegyezte meg, hogy az ígéretes Balaton-törvény fellazítása évekkel ezelőtt megkezdődött, a változtatások az engedély nélküli építkezések törvényesítését célozzák. Az önkormányzatok vitorláskikötőket és horgászstégeket akarnak létesíteni, mert ezek a befektetések hozzák számukra a pénzt, de nem gondolnak bele abba, hogy mindez veszélyes lehet a Balaton élővilágára. Sok helyütt a bicikliutakat is a part menti nádasok feltöltésével építették.
Az elmúlt évtizedekben az országos méretű – folyóvizekre, belvizekre, tavakra is érvényes – felmelegedés 0,5–0,6 Celsius-fok volt. A Duna-medence folyóvizeiben bizonyos folyami gébfajok már elterjedtek. Bár a lexikonok meghatározása szerint a folyami géb fajtái a Fekete- és az Azovi-tengerbe ömlő folyók torkolataiban, illetve a félsós tengeröblökben honosak, a magyar Duna-szakaszról 1984-ben került elő az első példány, a Balatonból még korábban, 1970-ben.
A várható változásokra a tihanyi kutatóintézetben is felkészültek. Bíró Péter három éve került az intézet élére, s számos kutatást érintő módosítást hajtott végre. A hidrobiológiai osztályból hidrobotanikai és hidrozoológiai osztályt hozott létre, az előbbiben algológiai, tápelemforgalommal s hínárnövényekkel foglalkozó témacsoport működik. A hidrozoológiai kutatásokon belül például egy munkacsoport vizsgálja a halak és az iszaplakó szervezetek jellemzőit, kapcsolatát, a bioakusztika és biomanipuláció keretében pedig ultrahanggal ellenőrzik a vízben lebegő szervezetek mennyiségét és elhelyezkedését. Kettévált a kísérletes állattani osztály, az egyik új egység a gerinctelen szervezetek neurobiológiájával foglalkozik. Létrehoztak egy új, fiatalokból álló kutatócsoportot is, amelynek a tagjai a környezettoxikológia alapján a Balatonba bejutó szerves szennyezők élettani hatásait vizsgálják.
Mindez kétségkívül biztató. Azonban nem árt figyelni az igazgatónak a jövő esélyeit beárnyékoló megjegyzésére, a kutatáshoz szükséges anyagiakat ugyanis leginkább külső pályázati forrásokból szerzik meg. „Ám ha a magyar pályázati források még inkább bedugulnak, akkor itt a tudományos kutatásnak befellegzett…”