Őrzők, vigyázz!

Isten, őrizz! Az „Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz!” fohász harmadik sora is lehetne akár e mondat, aki azonban tud magyarul, tudja, hogy valódi jelentése: na ne. Isten őrizz, nem kérek belőle. Őrizem a szemedet, írta a költő. Ki mit őriz, némelyek a szívük fölött ovált és medált, mások a szívükben sérelmeket, ismét mások az intenzív őrzőben szeretteik utolsó leheletét próbálnák megőrizni a hálás utókornak. A konzerv, a befőtt is ideig-óráig meg van őrizve a romlás virágai ellen. Rontom-bontom, építem. Avagy: most és mindörökké.
Ami csak úgy létezik, bele a vakvilágba, nos, annak maximum végtelenségre futhatja bokros idejéből, ami viszont őrizve van, az már lehet örök. Ahhoz, hogy a fennmaradt: örökség legyen, mindenképp szükséges a mentés – adatvesztő informatikusok a megmondhatói, hogy mennyire is. A lét önmagában véve filozófiailag nem meríti ki a maradandóság végső kritériumát. A maradandó, lett légyen szó akár élőlényről, fajról vagy versről: túlélt. A puszta lét EQ-ja, emocionális állandója szinte nulla. De mi az, ami maradni akar? Mikor lesz a nyűtt vonóból átadható stafétabot?
A 2003. január legelején adásba került Big Brother VIP–1 legnagyobb sikere az volt, amikor ifj. Gáspár Győzővel a maradandóság esélyeit firtattuk. Ifj. Gáspár Győző kifejtette, hogy akinek nincsen gyereke, az nem marad fenn, arra nem fognak emlékezni, én pedig válaszként megkérdeztem tőle – s magamtól szintúgy –, vajon Michelangelóból most mi az emlékezetesebb, a maradandóbb, a Dávid-szobor vagy az a David Michelangelo nevű tizenhatodik generációs leszármazott, aki egy jól menő amerikai cégnél informatikusként a legújabb játékprogramon dolgozik? S Johann Sebastian Bach vajh miképp örökítette meg magát inkább világraszólóan s ma is hallhatóan: a Máté-passióval avagy a tehetséges, de a géniuszhoz képest mégis illúzióromboló mértékben másodvonalbeli kis Bachok csapatával?
A Big Brother VIP–1-nek rég vége. Az ott létrejött két gólem: Gáspár Győzike és Sebeők János járják a maguk útját. A kis Virág, akit csecsemőként volt szerencsém karba venni nógrádmegyeri emlékezetes „vasutas” látogatásom alkalmával, hovatovább ifjú hölgy már, Evelinről nem is beszélve, s a Dávid-szobor szintúgy, köszöni, jól van. Minden együtt tehát ahhoz, hogy folytatódjék a nagy disputa, bennem. Az ám, a stafétabot. Mi száll szájról szájra, ha nem épp az ének? Mit akarunk átadni szülőként? S igaz-e, hogy a lényeg mindig a lény? A méret a lényeg – Godzilla.
Számunkra – szó se róla – célként a lény a legmegélhetőbb. Ami nem lény, például egyes abortuszpárti bölcsek szerint a megtermékenyített petesejt, az lényegtelen. Ahogy a természet különböző kreatúrái közül is a túlnyomó emberi többség csak az antropomorf teremtményeket – mint például a pandamackó – értékeli, a különböző fejlettségi állapotok közül is ugyanez a józan többség csak a látható, lényszerű alakokra fogékony érzelmileg. Richard Dawkins vetette föl: hátha megtévesztő a kép. Ahogy a geocentrikus világkép hirdetői is hittek a szemüknek, s tévedtek, úgy a lénycentrikus biológia hirdetői is meglehet, hisznek a szívüknek, és tévednek. A legfontosabb nem a lény, hanem a gén – Dawkins szerint. Az élet valójában nem a lényekről, hanem a génekről szól. Amiket mi lényeknek látunk, az állat- és növényvilág csodálatos teremtményeit, azok valójában hordozóeszközök. A retrovírus mint megszálló saját arculatára formálja a letámadott sejtet, a génállomány hasonlóképp formálja úgymond saját képére és hasonlatosságára a testet, ám, amint a tiszavirágoknál látjuk, ha már nincs szükség saját túléléséhez rá, szó nélkül eldobja. Informatikailag a lények kiírt CD-k. A lényeg, ami fenn akar maradni, az információ és nem a másolat.
Susan Blackmore a Dawkins-féle biológiai paradigmaváltást a társadalom egészére is megpróbálta vonatkoztatni. Eddig úgy gondoltuk, vannak alkoholisták, de az alkoholizmus mint jelenség nem bír önálló érdekérvényesítő erővel. Ha egy modell működik, akár igaz is lehet. Képzeljük el, hogy nem Jóska iszik, és Pista vezet, hanem létezik egy érdek, nevezzük alkoholizmusmémnek, amely érvényesülni akar, s ehhez palimadarakat keres, akiket megfertőzhet. Rájuk mondjuk, hogy alkoholisták. Nos, egy járvány, amely mögött beazonosítható saját érdek, baktérium vagy vírus áll, és egy divatpszichózis, illetve szenvedélybetegség tulajdonságai sok tekintetben hasonlók. A természettudományban gyakori, hogy valamely technikai elem által valami könnyebben leírható, s utóbb a technikai elemről kiderül, hogy mellesleg létezik is. Például a Planck-féle hatáskvantum és a Gell-Mann-féle kvarkok. Ma még nem értjük, hogy egyes társadalmi jelenségek technikailag saját érdekként megjelenítve miért írhatók le jól. Lehet, hogy az emberközpontú társadalom merő illúzió? Lehet, hogy mégiscsak a ruha teszi az embert? Lehet, hogy az emberiség őrült hóbortok, mémek Petri-csészéje csupán? Az ember volna a ruháért, és nem fordítva? Summa summarum, sem a biológia, sem a társadalom filozófiailag releváns szintjén messze nem tiszta még, hogy mi törekszik fennmaradásra, mi a hordott, és ki a test, ki viszi a puskát, és ki a nyúl.
Egy tény: az ivaros szaporodás teljességgel alkalmatlan a személyiség átörökítésére. Vérünk minden egyes nemzedékváltáskor radioaktív atomként feleződik, gyermekünk felerészt, unokáink negyedrészt, dédunokáink nyolcadrészt, ükunokáink pedig csak tizenhatodrészt a saját vérünk, de valójában gyermekünk sem „fél vér”, azaz félig én, hanem új s olykor saját hangsúlyainknak gyökeresen ellentmondó személyiség. A modern pszichológia elítéli, ha egy szülő a gyermekét önkifejezési eszköznek tekinti. Klónozás esetén a vér nem hígulna, de a filmszakadás akkor sem volna elkerülhető, hisz az új én mégiscsak ő, szellemileg nem folytatás, legföljebb folyt. köv.
Az, hogy utódainkban megmaradunk, csábító illúzió, akár a nemzést kísérő halálfátyolos gyönyör. A dédikből a legtöbb családban csak egy kósza fotó marad. Az emlékezet csak ritkán őriz három nemzedéknél régebbről egész embernek tekinthető személyt, kétszáz évre visszamenőleg pedig néhány nemesi család kivételével a nyomok homályba vesznek. Emlékünk halványulása család útján nem elkerülhető. Akkor mi végre a gyerek? Mit visz tovább, ha nem minket? A név nem feleződik, bizonyos családokban még ma is visszatérő patriarchális elem, hogy vigyék tovább a nevet. Mondjuk a Ewing nevet Jockey Ewing. A név mint stafétabot mindmáig a maradandóság egyik metaforája, de csak a név megmaradásáért gyermeket vállalni nem érdemes.
Ami miatt érdemes gyermeket vállalni, az a megtapasztalható újulás keltette közvetlen öröm. Hogy valaki szülőként – ha nem is úgy, mint Madách Tragédiájában az egész emberiség történetét – egy emberke fejlődéstörténetét megtekintheti, és részt vehet benne. A szülőiség a megistenülés környezetbarát módja. S ami miatt még érdemes gyermeket vállalni, az paradox módon épp a személyiség megismételhetetlenségével függ össze. A pótolhatatlanok sokaságából szövődött közeget, a kultúrát tudniillik ismét csak személy fogadhatja be. A nagy barkochbajátékban az utókor mint fogalom valóságosan mindig egy személy. Valaki, aki – abszolút testen kívüli élmény – valamikor képes megnézni azt, amit festettél, körbejárni a szobrot, mely faragványod, elolvasni a könyvet, melyet írtál. Az újulat fölötti privát örömből így lesz észrevétlenül nemzeti és emberi jövő.