Piszkos trükk

Meg kell akadályozni, hogy Pfeifferék a Kossuth téren gyűlésezzenek! – adta ki az utasítást Rákosi Mátyás. A kommunisták vezére nyugtalannak látszott. Fel s alá járkált a párt Akadémia utcai székházának teremnyi szobájában, és inkább hangosan gondolkodott, mintsem a helyiségben lévőkhöz szólt. Érződött, hogy ezt a problémát is neki kell megoldania. Néha a hatalmas ablak előtt álló öblös fotelra tekintett, ahol Bethlen Istvánt látta többször megjelenni szorosan a mellére font karokkal. Ilyenkor szoktak a jó ötletek kipattanni az agyából.
– Már betiltottam a választási gyűléseket, Rákosi elvtárs! – csapta össze észrevehetetlenül a bokáját Rajk László belügyminiszter az ajtónál.
Mindez ezerkilencszáznegyvenhét nyarán történt, az ország sorsdöntő választások előtt állt. A kommunista párt mindent bevetett – hazugságot, pénzt, csalást –, de a legderűlátóbb előrejelzések szerint is legfeljebb 25 százalékra számíthatott. Ellenben a polgári oldalon egyre markánsabban rajzolódott ki egy teljesen új párt, amely kvalifikált és bátor emberek vezetésével újra meghirdette a nemzeti demokrácia programját. Ez volt a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt. Az új alakulat a korábban szétvert szabadságpárt nyomdokain haladt, s látszott, hogy komoly veszélyt jelenthet a baloldali pártokra, illetve az ezekkel elvtelenül együttműködő – akkor már csak nevében független és polgári – kisgazdapártra. A függetlenségi párthoz csatlakozott Zsedényi Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés egykori elnöke, Miklós Béla volt miniszterelnök, Moór Gyula európai hírű jogászprofesszor és számos más kiemelkedő közéleti személyiség. A párttal szemben a kommunisták brutálisan léptek fel: Pfeiffer Zoltánt például augusztus 25-én Csongrádon a teherautókon oda szállított csőcselék biciklilánccal súlyosan bántalmazta egy választási gyűlésen.
De a függetlenségi párt nem akart meghátrálni. A legfőbb bázisa Budapest volt, ezért augusztus 28-ra – a választásokat augusztus 31-én tartották – a fővárosi Kossuth térre nagygyűlést hirdetett. Este 8 órára kértek engedélyt a rendőrségtől a kampányzáró rendezvényre, és ezt korábban meg is kapták. Sokféle csatornán azonban áradt a hír a kommunista párt központjába: hatalmas demonstráció készül a baloldal és a koalíciós kormány ellen. Ekkor fogalmazta meg Rákosi a fent említett gondolatot. Az íróasztalán hevert ugyanis a függetlenségi párt plakátja, amelyen szerepelt, hogy a gyűlés szónokai: Pfeiffer Zoltán, Zsedényi Béla, Dálnoki Miklós Béla és Vásáry József lesznek.
– Pfeiffer már aligha – vetette közbe Péter Gábor egy süppeteg bőrfotel mélyéről jellegzetes hangsúlylyal. – Ágynak esett szegény…
Ezt poénnak szánta a sötét főrendőr, de látva Rákosi szikrázó pillantását, hamar megbánta „szellemességét”.
– Akkor sem engedhetjük meg, hogy Budapest összes reakciósa és fasisztája összegyűljön a Kossuth téren. Túl sokan vannak, tudjátok jól – dühöngött Rákosi, aki, mint minden srófos agyú ember, talán komolyan is gondolta, hogy aki nem baloldali, az csak reakciós lehet, s onnan már csak egy lépés a fasiszta. Persze kilógott a lóláb, mert a kommunista lapok magát Pfeiffer Zoltánt nevezték a „fasiszta fősámánnak” – holott mindenki tudta, hogy Pfeiffer a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette magyar antifasiszta ellenállás kiemelkedő tagja volt…
– Föl kell morzsolni, illegalitásba kell kényszeríteni – nyögte halkan Révai József, megigazítva aranykeretes szemüvegét, mint akinek személyes fizikai fájdalmat okoz a függetlenségi párt említése.
– Később, Révai elvtárs, később. A választások tisztaságának látszata most sokkal fontosabb. Ne nyissunk még egy frontot. Elég volt a hatszázezer ember kizárását lenyomni a torkukon, s még jön a kék cédula. Valami finomabb megoldást kérek – intette le Rákosi.
– Rákosi elvtárs, én már betiltottam… – próbálkozott újra Rajk, de nem figyeltek rá. Mintha nem is fennhangon mondta volna. Levegőnek nézték.
– Egyszerűen tiltsuk be a nagygyűlést – pattant ki Farkas Mihály elméjéből az „új” ötlet. – Az engedélyt az államrendőrség budapesti főkapitányságának IV/V. kerületi kapitánysága adta ki. Bírálja ezt felül a főkapitány.
– Jó, de milyen indokkal? – kérdezte Rákosi, s közben már a fülén volt a telefonkagyló. Hívatta Münnich Ferenc budapesti rendőrfőkapitányt. Véletlenül őt is a szovjet párt küldte erre a posztra, s a rend bolondja volt. Márpedig nem kommunista tömegek az utcán: ez maga az anarchia. (Az anarchisták pedig már elárulták Münnich elvtársat a spanyol polgárháborúban a Madrid környéki harcokban…)
Mire Münnich befutott, megvolt az ürügy is, amire hivatkozni lehet. Egy másik párt már kapott engedélyt gyűlésre a Kossuth térre erre a napra! S hogy ne lógjon ki a lóláb: egy másik „polgári” párt, sőt egy másik „független” párt! Már hahotáztak az elvtársak.
Zseniális!
Gyorsan egy telefon Balogh páternek, hogy azért tudjon róla, az ő pártja a Független Magyar Demokrata Párt.
– Micsoda nagy ötlet volt „ösztönözni” a pátert, hogy lépjen ki a kisgazdáktól, és alakítson saját pártot! – lelkendezett Péter Gábor Rákosinak címezve a bókot. Ezt most megelégedéssel nyugtázta a vezér.
– Talán ez is benne volt a Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártja rövid történetében, amit ott tart az íróasztalában, hogy tudja, milyen forgatókönyv szerint zajlanak az események Magyarországon – szellemeskedett Farkas, de alig mosolyogtak.
Gyorsan megszövegezték a főkapitányi iratot, amely megtiltotta a Magyar Függetlenségi Párt nagygyűlését, mondván, hogy a Balogh-féle párt erre a napra 7 órára már megkapta az engedélyt, s a gyűlés legalább két órán át fog tartani.
Az iratot futár vitte a függetlenségi párt egy sarokra lévő Báthory utcai központjába, amely azonos volt Pfeiffer Zoltán lakásával. Pfeiffer a betegágyból diktálta az újabb kérelmet: ha így áll a helyzet, hadd tartsák meg a gyűlést a közeli Szabadság téren. Igen ám, de Münnich budapesti rendőrfőkapitány megtiltó véghatározata – Rákosiék előre megfontolt szándéka szerint – csak augusztus 27-én reggel érkezett meg a Báthory utcába. Így Pfeifferék újabb kérvényüket csak ugyanezen a napon délelőtt 11-kor nyújtották be a rendőrségen. S innen már a demokratikus jogszabályok szerint járhattak el Rákosiék. Hiszen a jog kimondta, hogy a bejelentésnek a tervezett gyűlés előtt 24 órával meg kell történnie. Sajnálattal elutasítva a törvény szerint.
A függetlenségi párt így nem tarthatta meg kampányzáró nagygyűlését.
– De mi legyen Baloghék gyűlésével? – töprengett hangosan Gerő Ernő. – És ha az ő gyűlésükre is összegyűlik a csőcselék? Erre nem gondoltak.
– Gerő elvtárs, én már betiltottam a választási gyűléseket 28-án 0 órától! – jelentkezett kissé meghajolva Rajk, a belügyminiszter.
– Akkor rendben van – válaszolt szórakozottan Gerő –, végül is vigyázni kell, mind egy követ fújnak.
Ebben maradtak. Így akadályozták meg 1947-ben, hogy a nemzeti demokraták gyűlést tartsanak a budapesti Kossuth téren. Augusztus 31-én pedig megtartották a választásokat a magyar történelem legnagyobb választási csalásával, aminek következtében bő negyven évre el is illant a demokrácia esélye Magyarországról. De ez már egy másik történet.