Vegyes vágott

Hajnal Február
Már az oviban egy csoportban voltunk. Akkor csak a nevéért gúnyolták. Mit tettek volna vele, ha megtudják, hogy valójában márciusban született, ráadásul este. (Lehet, hogy szökőév volt?) Külsőre ugyanolyan volt, mint a többiek. Hülyegyerek-frizura (az eleje ferdére vágva), kantáros rövidnadrág, kis ing, szandál.
Egyedüli gyerek volt, de egyik szülője kedvence sem. Akinek ilyen nevet adnak az ősei… Egyszer tanúja voltam, hogy az apja megkérdezte:
Hány éves vagy?
Hét, mondta Február.
Szégyelld magad, a te korodban én már tízéves voltam!
Egyfelé laktunk, az oviban, de még a suliban is a védelmem alatt állt. Nekem valahogy mindent el tudott mondani.
Utálta a tanárokat. Különösen a matektanár pikkelt rá szerinte. Egyszer fölszólította, hogy számoljon el tízig fejből! A dolgozataira nullást adott.
Nem érdemeltem meg ezt a nullást, mondta Febri.
Én is úgy gondolom, mondta a matektanár, de ennél alacsonyabb jegy nincs. Talán a mínusz egy, de te azt sosem fogod megérteni.
Ettől kezdve, ha valamelyik tanár kérdezett valamit, Február föltette a kezét – és kikéredzkedett vécére.
A kézírása szörnyűbb volt, mint az enyém, ezért nem tudták megállapítani, tud-e helyesen írni, vagy sem. Én együtt éreztem vele, mert a fogalmazásaim rendre így végződtek:
Tartalom: 5 Helyesírás: 5 Külalak: 1
Az övé meg:
T.: 1 H.: ? K.: 1
A szülei már korán elvitték a dilidokihoz. Hamar megtanulta, hogy az idegbeteg olyan ember, aki légvárakat épít. A lelki beteg már ezekben a légvárakban él. És a pszichiáter az az ember, aki beszedi a házbért. Ez, mint később kiderült, szinte szó szerint igaz volt, mert az első lélekgyógyász, akihez édes, de nem kedves szülei elvitték, a diliház portása volt.
Azt mondta, mindannyian bolondnak születünk, és van, aki az is marad.
Sok hideg vizes fürdést javasolt. Ebben hiba nem volt, mert Hajnaléknál nem is volt bojler. A meleg vizet csak a főzésnél ismerték.
Meg azt is mondta a kapus, hogy többször érintsék meg az öregei a gyereket.
Hát ezután kézzel verték nádpálca helyett, viszont a pofonok száma megnőtt szegény cimborám arcán. A dilibogyókat szerencsére kiköpte.
Azért mégis volt benne valami zizi. Az anyja azt parancsolta neki, hogy mindennap vegyen föl tiszta alsót. A hét végére már öt volt rajta.
Az anyja negyedikben vette észre, hogy Febri egész jól rajzol, de kétségbe volt esve, hogy mindig mindent feketével. Elvitte egy igazi pszichiáterhez. Ott is feketével rajzolt. Kezdetben. Aztán kapott egy új doboz színes ceruzát.
Jaj de jó, kiáltott föl Febri, végre minden színt használhatok! Eddig csak mindig a maradékkal tudtam rajzolni.
A pszichiáter azért csináltatott vele egy rögtönzött, szólásoknak álcázott tesztet. Íme a válaszok.
Ne harapd meg azt a kezet, amelyik… PISZKOS.
Ha vak vezet világtalant… KERÜLD KI ŐKET.
A gyerekeket szeretni kell, nem… VERNI.
Jobb ma egy veréb, mint… HOLNAP EGY VERÉS.
Mindig akkor van a legsötétebb… MIELŐTT KINYITOM A SZEMEM.
Nincs új… AZ ÁGY alatt.
Szeress mindenkit, de ne bízz… BENNEM.
Egyszer aztán kapott egy új biciklit. A nagyapjától. De egyre csak bőgött.
Mi van veled?, kérdezte a nagyapja.
Rossz a bicikli. Mindig eldől velem.
A legnagyobb dumája kétségkívül az iskolai fogászaton hangzott el.
Na mivel tömje be a doktor bácsi ezt a csúnya lyukat?, kérdezte az orvos.
Csokival!, mondta Febri.
Szóval volt egy kis baj az emeleten, de nem annyi, mint az emberek gondolták róla. Legfőképp a szülei.
Hogy szólít apád, kérdeztem tőle egyszer.
Hé, te. Hozz sört!
Egy darabig kevesebbet láttuk egymást, mert ő inas lett egy motorszerelő mesternél, én meg gimibe jártam, és szombatonként ott tanultam autószerelést. Neki volt pénze, nekem nem. Ez annyiban változtatott a helyzetünkön, hogy ő hívott meg egy sörre, és nem fordítva.
Az ötödik sör után dőlt belőle a panasz.
Értsd meg, én nem a szakmát utálom, hanem a melót. Túl sok szabad időmet elveszi, és még egy gép is elunná. Na és a főnököm! Ha kések, ő már benn van. Ha korán bemegyek, ő késik. Azzal biztat, hogy ha kidolgozom a nyolc órát, egyszer én leszek a főnök, és dolgozhatom a dupláját. Ha morgok, csak aszondja:
Nem kell megcsinálnod ezt a melót, csak ha akarod ezt a munkát.
Csak akkor tudom megröhögtetni, ha fizetésemelést kérek.
Ne mondja el senkinek, mennyit fizetek magának, mondja, és a szemembe röhög.
Főnök, én szégyellem, nem maga!
Mi van, kérdeztem, jársz még a flúgosokhoz?
Járok. Sokat fejlődtem. A sok kis félelmemből lett egy jó nagy beteges szorongás.
A pszichiáter az az ember, mondtam, akinek van egy ágya, és ezért pénzt kér.
Nekem mondod! Le kell feküdnöd, hogy talpra állj. Közben aszondja, nem hisz a sokkterápiában. Aztán látnád, mennyit kér. És csak addig figyel rám, amíg ontom a baromságokat. A múltkor azt mondtam neki, hogy lónak érzem magam.
Azt hiszem, sokba lesz, de ki tudom magát gyógyítani ebből.
A pénz nem számít, mondtam. Most nyertem meg a Kincsem-díjat a galoppon.
Azután egyszer láttam még. Megnősült, és elköltözött a városból, hogy megszabaduljon a hangyás, gyagya gyerek múltjától.
Nagyon jól élünk, mondta. A feleségem egy dokival, én a szomszédasszonnyal.
Akkor láttam utoljára.
Az első Presley-könyv Magyarországon
Remélem, mindenki elsírta már bánatát Presley halálának évfordulóján, úgyhogy én is előjöhetek egy meglepetéssel. Az első Presleyről szóló könyvet, azt bizony én fordítottam, fillérekért, 1982-ben, öt évvel Presley halála és a könyv megjelenése után. Volt vagy háromszázötven oldal. Sajnos még olvashatta a könyvet, amit a „memphisi maffia” három tagja – tulajdonképpen a testőrei – tálalt ki egy újságírónak. Sonny és Red West, valamint Dave Hebler. Én személy szerint Elvist utáltam legjobban a rock ’n’ roll generációból, mert ő adta el a legcikibben magát. Aztán a mi nemzedékünket is megvették, már azt a részét, amelyik profi zenész lett.
Én éppen válófélben voltam, és a nagymarosi alkotóházban megtanultam a Dalos Gyuritól, hogy a legegyszerűbb fordítási mód (ha nem szépirodalomról van szó) az, ha magnóra mondja az ember.
Presley halálra zabálta, itta, gyógyszerezte, kábítószerezte, csajozta magát. Elvált tőle a szerelme, és belelépett egy rossz házasságba. Hiába vett egy egész repülőflottát. Minden emberének kocsit, házat, ékszereket. Hiába. Szórta a pénzt, de valami belül eltört. A vidéki srácok élvezték a nagyvilági életet, hogy keresztnevükön szólíthattak milliomosokat, és a Presleyre vadászó csajok közül is jó néhány az ágyukban kötött ki. De aztán magára hagyták a főnököt. És gyorsan pénzzé tették emlékeiket, amikor lapátra kerültek.
Részlet az utolsó telefonbeszélgetésből, amit Red Westtel folytatott, miután sunyi módon az apjával, Vernonnal rúgatta ki őt is meg két társát.
Presley: Hogy vagy, öreg?
Red: Épp most keltem föl. Nagyon megdöbbentő volt ez az egész. Eladtam a házamat.
Presley: Eladtad a házadat?
Red: Igen. De utáltam megtenni.
Presley: Rám is rossz idők jártak. Annyi ideig se voltam kinn a kórházból, hogy menjek egyet a kocsival. Az apám, csaknem elvesztettem őt.
Red: Megértem, de ha tőled hallottam volna, könynyebb lett volna elfogadni az elbocsátást.
Presley: Tudod, hogy mindenki milyen paranoid manapság. Én nagyon kiábrándultam Heblerből. Csúnyán átvágott.
Red: Mit csinált?
Presley: Apróságokat mondott mindazokról, akiket gyűlölt.
Red: Nem tudom, hogy miről beszélsz.
Presley: Nehéz megmagyarázni. Nem hiszem, hogy Hebler szeretett valakit is ebből a csapatból. Én számára csak egy dollárösszeg voltam. Lassanként szem elől tévesztette Elvist. Ez könnyen megesik. Meg is esett, haver. Tárggyá váltam a szemében, nem személlyé. Én nem egy aláírás vagyok, én nem egy kép vagyok, én magam vagyok. Nincs igazad egy dologban, és te nem leszel paranoiás. Úgy beszélek veled, mint egy baráttal, és nincs itt egy lélek se. Egyáltalán nem vagyok tönkremenve idegileg. Ellenkezőleg. Életemben nem voltam még jobb kondícióban.
Red: Azért eléggé ki voltál borulva.
Presley: Nos, tudod átestem azon a váláson, ott voltál. Az az esküvődolog meg… semmit se tehettem róla. Az egész olyan gyorsan véget ért. Még föl se fogtam, és már nős voltam. […]
Red: Menjünk vissza az utolsó két-három évre. Nézzünk szembe a dolgokkal. Te nem érezted magad valami jól.
Presley: Én élvezem a munkámat.
Red: Ezt tudom, de mi van a többi időddel?
Presley: Jókat buliztunk.
Red: Igen. De azért mindig aggódtunk miattad. Tettél néhány dolgot.
Presley: Annyira aggódtatok miattam, hogy a végén megpróbáltatok megsérteni. Én tudom, mi az.
Red: Nos, azok után, hogy csúnyán elbántál velünk, hát ne beszéljünk arról, hogy én sértettelek meg tégedet.
Presley: Olyan dolgok történtek, amelyekről nem tudtál. […] Az idegek már pattanásig feszültek, nagyon feszültté vált a helyzet, amelynek vidámnak és oldottnak kellett volna lennie. Valami elromlott. Tény, hogy csökkentenünk kellett a kiadásainkat.
Red: Azt tetted, amit tenned kellett. De elbocsáthattál volna valaki mást helyettem. Azt hittem, fontos vagyok a szervezet számára, és boldog vagyok, hogy rájöttem: nem. Még van hátra egy kevés időm. Élvezni akarom.
Presley: Valahogy úgy lett minden, mint az a dal. „Nem tudjuk tovább folytatni együtt gyanakvó lélekkel…” (Saját számát idézi.) Talán nyersen viselkedtem… Elsőként ismerem el.
Red: Ami történt, megtörtént. Remélem, ott maradsz még vagy negyven évig, ahol most vagy. A magasban.
Presley: Borzasztó egyedül éreztem magam, mint a nyolcas szám. Ami megmondja, hogy az emberek magányosak a szívük mélyén. Én is, te is egy ilyen nyolcas szám vagyunk. Fütyülök azokra a pletykákra, hogy könyvet írtok, vagy nem. Vigyázz a családodra. Ha kell, én még mindig itt vagyok, fiam.
Az igazság ezzel szemben az, hogy ez a könyv, amely kíméletlen őszinteséggel mutatta meg Elvis titkos, belső életét, az egyik utolsó szög volt a koporsójába.