Kuba immár bő három évtizede az amatőr ökölvívás toronymagasan legeredményesebb nemzete. A megfogalmazás fordítva is igaz, Kuba toronymagasan legeredményesebb sportága az ökölvívás. Az első világbajnokságot éppen Havannában rendezték 1974-ben, az azóta lezajlott tizenhárom vb-n a karibi bokszklasszisok 62 aranyérmet szereztek (az összes győzelem több mint egyharmadát), legutóbb két éve a kínai Mienjangban négyet. Ha hosszabb sporttörténelmi távlatot tekintünk, a kubai sportolók az 1900-as párizsi olimpián egy, az 1904-es St. Louis-in négy bajnoki címet nyertek, aztán majdnem hét évtizedig semmi, majd a bunyósok térhódításával kezdődött az aratás. Ennek nagyjából egyszemélyes forrását Alcides Sagarrának hívják. A most 71 éves szakember saját bevallása szerint nem volt egy kiugró tehetség a ringben, mellette annál inkább, hiszen tanítványai minden létező babért learattak. Az 1964-es tokiói és az 1968-as mexikóvárosi olimpia, amelyeken Sagarra már részt vett ifjú trénerként, még nem hozott ereményt, ám 1972-ben Münchenben három diadallal indult be a henger. Athénig bezárólag összesen 65 kubai arany termett az ötkarikás játékokon, ennek mintegy a felét (32) szerezték az öklözők. S ez a 32 csak hét eseményen oszlik szét 1972 és 2004 között, hiszen politikai okokból a karibi ország versenyzői kénytelenek voltak kihagyni az 1984-es Los Angeles-i és az 1988-as szöuli seregszemlét is. Ha nem kényszerülnek erre, akkor vélhetően Teofilo Stevenson és Félix Savón (lásd keretes írásunkat) nemcsak utolérte volna három olimpiai bajnoki címével a mi Papp Lászlónkat, hanem meg is előzi.
A kubai politika, főképpen annak egyszemélyi ura, Fidel Castro azóta sem távozott a sportág környékéről, leginkább akkor szólal meg, amikor az esedékes világversenyt a „fő ellenség”, az Egyesült Államok rendezte. Az 1986-os renói vb még nagyobb botrány nélkül ment le, és a szigetországiak bizonyították ringbeli felsőbbrendűségüket: a tucatnyi aranyéremből hetet hazavittek. Castro mindezt természetesen a kommunizmus kapitalizmus felett aratott diadalának aposztrofálta, miközben titkosrendőrök tucatjai vigyáztak a bunyósokra, nehogy véletlenül disszidáljanak. Hasonlóan alakult az 1999-es houstoni vb is, mármint abból a szempontból, hogy senkinek sem sikerült távoznia. Ám itt már nagy balhé tört ki, a döntők napján a komplett karibi válogatott – tiltakozva a tagjait érő vélt és valós pontozói sérelmek miatt – a háromszoros olimpiai és hatszoros világbajnok Savón vezetésével, ökölbe szorított kézzel, indulót énekelve vonult végig a ring körül. Másnap aztán a földkerekség legjobb csapata repülőre ült, és meg sem állt hazáig, nem várta meg a torna végét. A kubai televízióban maga a vezér dicsérte meg a karakán kiállást és az „amerikai imperialisták elleni újabb győzelmet”. Az eredményesség persze csorbát szenvedett, az idő előtti távozás miatt csak két vb-diadalt vittek haza magukkal a szigetországba. Egy év múlva a sydneyi olimpián aztán helyreállt a világ rendje négy győzelemmel, Athénban (2004) pedig már öt jött össze. Sagarra időközben három és fél évtized múltán visszavonult a ringsarokból, de a világversenyeken rendre részt vesz, ott ül a díszvendégek között, és már a tanítványai tanítványait nézi.
A kötelek között azóta sincs semmi gond, ám a kubai ökölvívást a helyi politikai rendszer omladozásával, gyengülésével párhuzamosan „megfertőzte” a profik világa. Annak idején Stevensonnak és Savónnak is dollármilliókat kínáltak a váltásért, ám ők annyira a kirakatban voltak, hogy egyrészt helyi szinten igencsak ellátták őket földi javakkal (Zsiguli és egyebek), másrészt úgy vigyáztak rájuk, hogy esélyük sem lehetett a disszidálásra. Az átmenet az amatőr és a hivatásos ökölvívás között ugyanis hivatalosan nem működik arrafelé, bár már korábban meg-meglógtak páran kommunista hazájukból. A később profiként is befutottak közül Joel Casamayor például az 1996-os atlantai olimpia előtt távozott – közvetve aranyéremhez segítve ezzel Kovács Istvánt –, de felsőbb kategóriákban Juan Carlos Gomez, Ramon Garbey vagy Eliseo Castillo már régebben „kirepült”. Akadt, akinek ez nem sikerült: a háromszoros szupernehézsúlyú világbajnok Roberto Balado titokban előszerződést írt alá a német Universum Box-Promotionnal, aztán hirtelen rejtélyes autóbaleset áldozata lett… A legtöbb karibi bunyós értelemszerűen az Egyesült Államokba, közelebbről Miamiba tette át székhelyét, de például Juan Carlos Gomez Európában, a már említett Universumnál futott be karriert. Aztán tett egy sikertelen amerikai kitérőt, majd visszatérve doppingbotrányba keveredett. Jelenleg annak a német Arena Box-Promotionnak a tagja, amely török és exszovjet bunyósai mellett az egyre szélesebb és jobb kubai kontingensre építi fel magát.
Közvetve éppen az Arena és annak török–német tulajdonosa, Ahmet Öner az oka annak, hogy a kubaiak sporttörténelmi módon első ízben kihagyják az amatőr boksz-vb-t. Gomez, illetve a másik „öreg” arenás kubai, Pedro Carrión – ő is vb-érmes volt amatőrként – kapcsolati tőkéjének és persze a pénznek hála, tavaly decemberben három athéni olimpiai bajnok landolt a hamburgi istállónál. Yan Bartelemí (48 kg), Yuriorkis Gamboa (57 kg) és Odlanier Solis (+91 kg) a karibi amatőr válogatott venezuelai edzőtáborából „dobbantott”. Öner kivetette a hálóját a negyedikre, Guillermo Rigondeaux-ra (54 kg), valamint a világbajnok Erislandi Larára (69 kg) is, de ez az ügy balul sült el. A duó a nyári Rio de Janeiró-i pánamerikai játékokról távozott angolosan, amiből még nem lett volna baj azon kívül, hogy a sportolók otthon ragadt hozzátartozóitól elvették az eredményességért kapott kocsit, mosógépet és egyéb „díjakat”.
Ám Öner és a bunyósokat Brazíliában gardírozó „ügyvéd-menedzser” összekülönbözött valamin, nyilván a pénzen. Ezek után a helyi hatóságok a Copacabanán néhány prostituált társaságában rátaláltak az ittas, bedrogozott sportolókra, és tartózkodási engedély híján visszatoloncolták őket Kubába. A súlyos beteg, de ebben a témában újra megszólaló Castro kijelentette, hogy már soha az életben nem bokszolhatnak, de majd találnak nekik más testhezálló munkát. A diktátor azt is megszellőztette, hogy a kubai küldöttség – az amerikai dollár „csábítása” miatt, azaz a további disszidálásokat megelőzendő – kihagyja a chicagói vb-t, sőt a pekingi olimpiát is. Utóbbiról még nincs hivatalos hír, de előbbit szeptember elején bejelentették. Vu Csen-kuo, a nemzetközi szövetség (AIBA) az idén megválasztott tajvani elnöke levélben fordult magyarázatért a kubaiakhoz a történelmi távolmaradás okairól, majd egy semmitmondó válasz után részletesebb indoklást kért. Azóta is várja a viszontválaszt…
Kuba tehát nem képviselteti magát a XIV. amatőr ökölvívó-világbajnokságon az Illinois-Chicago egyetem sportcsarnokában október 23. és november 4. között. Ezáltal veszt négy-öt vb-aranyat, illetve még ugyanennyi egyéb medált. Mást nem, mert noha a viadal olimpiai kvalifikációs, a jövő évi amerikai kontinentális selejtezőkről azért nem lesz nehéz kivívni a pekingi szereplés jogát. Már csak az a kérdés, hogy az agg Castro meg meri-e tenni azt a lépést, hogy országa az ötkarikás játékokat is bojkottálja. Mint írtuk, akadt rá példa, de akkor még más szelek fújtak a politikában. S ezek a szelek egyszer a karibi szigetországban is elcsendesülnek.
Szántó sajnálja
Szántó Imre 1989-től 2004-ig minden világversenyen részt vett, előbb szövetségi edzőként, majd szakvezetőként. Kedvencei az oroszok mellett a kubaiak: „Erényük a mérhetetlen magabiztosságuk, no és hogy dallam, muzsika van a mozgásukban. Olyan ritmusban bokszolnak, hogy egyszerre vívták ki a szakemberek és a közönség tetszését. Sagarra mester volt a kulcsa mindennek, amikor a hatvanas években elkezdett edzősködni, akkortól számítható a kubaiak aranykora. Érdekes, hogy őket nem zavarják az értékelés változásai, akkor sem váltottak stílust, amikor a kézi helyett bevezették a gépi pontozást. Egyszerű a receptjük: többször kell eltalálni tisztán fejen és testen az ellenfelet.” A kiváló szakember elmondta, honfitársaink közül csak a legjobbak büszkélkedhetnek el azzal, hogy valamikor felülmúltak egy kubai bunyóst: „Kovács Pistának ez már az 1990-es világkupán sikerült, s aztán többször is, például az atlantai olimpia döntőjében. Erdei Zsolt az 1997-es pesti vb-n verte meg nagy meglepetésre a kétszeres olimpiai és világbajnok Ariel Hernandezt, Mizsei György egy junior-vb-n győzött le kubait. Emlékezhetünk Lévai Istvánra, aki a Honvéd-kupán a nagy Stevensonnak okozott nehéz pillanatokat, de végül kikapott.” Szántó Imre – aki ott lesz Chicagóban, ahol vb-ezüstérmes tanítványát, Bedák Pált segíti tanácsaival – sportszerűen nyilatkozott arról, hogy a kubaiak kihagyják a vb-t. „Noha a többiek, így a mi számunkra is előnyös, sajnálom, hogy nem versenyeznek majd, a kubai ökölvívók távolmaradása nagy veszteség a sportág számára. Így a legnagyobb nehézséget nem ők, hanem a túl nagy mezőny jelenti majd. A vb-re is be kellene vezetni a kvalifikációt.”
