Böjttörő

Dübörögnek a dobok az utcákon, a davulos emberek házról házra járnak: pillanatok alatt megélénkül az alvó falu, tányérok, kések csörögnek, az ablakokból cigarettafüst szivárog, és a hajnali csendet megtöri a rágás, a nyelés, a kortyolás mohó zaja. Ezek az utolsó percek napfelkelte előtt, amikor egy hithű muzulmán táplálékot és folyadékot vehet magához aznap az iszlám vallás szent hónapja, a ramadán – Törökországban a ramazan – ideje alatt. A müezzin öt óra körül jóval hosszabban és cifrábban hívja imára a híveket, mint máskor, valóságos szólóelőadást ad, hol szomorú, elhaló hangon, hol egész férfikart megszégyenítő erővel, müezzinje válogatja, hogy a külföldi utazónak esélye sem marad a visszaalvásra. Aztán megkezdődik a nap, amikor a fél világ süpped mogorva és ingerült szótlanságba, amikor az igazhitű napnyugtáig a legszigorúbb böjtöt vállalja, ha 50 fok van árnyékban, ha fagy, mert a ramadán a teljes megtisztulás, a lélek, az istenszolgálat és a hit ünnepe.
Törökország is megváltozik ilyenkor: a muzulmán vallást és az ősi tűzimádatot vegyítő kelet-anatóliai hegylakó kurdoktól a nyugatossá kupálódott, vallásukat ímmel-ámmal gyakorló tengerparti törökökig mindenki arra törekedett szeptember közepétől október közepéig, hogy kerülje a dühöt, az erőszakot, az irigységet, a sóvárgást, mert a ramadán annak a hónapnak az emléke, amikor Allah az égből elküldte a Koránt Mohamednek, aki ezután visszavonult a Híra hegyére elmélkedni és böjtölni. Mégis a düh és az erőszak ilyenkor mintha fokozottabban lenne jelen, hiszen a test gyenge: például sokkal többen vesznek oda közúti balesetekben, mesélik török ismerőseink, mint egyébként.
De sok nagyvonalú muzulmánnal találkozunk, aki csak üldögél az utcák árnyékában kiszikkadt szájjal, vagy mézes édességeket süt forró pékségekben, vagy gránátalmalevet facsar jeges korsókba, vagy napkeltétől napszálltáig hajladozik gyapotföldeken, paprikaszárítókban, kísérget vánszorogva turistákat elhagyatott görög színházak romjainál – mégis földerül az arca az idegen keresztények, a „gyavurok” láttán, és teára, ebédre, süteményre invitálja őket, s ha azok udvariasan szabadkoznak, legalább friss gyümölccsel tömi tele a zsebüket.
Aztán este hat óra körül bekövetkezik a ramadán legemberibb és legbizarrabb pillanata: a legnagyobb városok és a legapróbb falvak is egy csapásra elnéptelenednek, miután eszüket vesztve, egymás sarkára, kerekére taposva robog haza mindenki a földekről, a hivatalokból. S mást sem látni, mint tányérukra meredő, evőeszközüket elfehéredő ujjakkal szorongató férfiakat a vendéglői asztaloknál, kígyózó sorokat a döner kebabosoknál, újságpapírba csomagolt, malomkerék nagyságú pidékkel (török pizzaféleség) egyensúlyozó családfőket. S amikor megnyílik a ramadán, esténként az egész muzulmán világ belefeledkezik az evésbe és ivásba, az iftarba legalább egy-két órára.
Háromheti törökországi ramazan után, amikor sokszor magunk is kénytelenek voltunk betartani a böjtöt, és bőrünkön tapasztalni meg az azzal járó feszültségeket, felemelő volt a böjt megtörésének ünnepe október 12-én, múlt pénteken. Két dél-törökországi kis faluban, az Antalyától háromnegyed órára fekvő, nekünk különösen kedves Gebizben, az egykori Macarköyben – amelynek lakói ma is vallják magyar származásuk hagyományát – a falusiakkal együtt mi is ellátogattunk a temetőbe, amely ilyenkor megtelik imádkozó, a sírokat friss citrom- és narancságakkal, gyümölcsökkel beborító, Koránt recitáló hozzátartozókkal. És az innen nem messze található, tengerparti Ciraliban pénteken kora reggel részt vettünk a zsúfolásig telt dzsámiban a szertartáson, majd a seker bajrami, azaz a cukorünnep megható találkozóján, amikor a messzi földről is hazalátogató gyerekek a dzsámi udvarán összegyűlnek, a férfiak ponyvára zúdítanak több mázsa cukorkát, édességet, és a falu legkisebbjei körben állva, nejlonszatyrukat izgatottan zörgetve várják, hogy a közös kincsből megajándékozzák őket. Háromnapos örömünnep kezdődött október 12-én, birkavágással, lakomákkal, családi összejövetelekkel, ajándékozásokkal, temetőlátogatással, hogy az ősök és az utódok feltétlen tiszteletével egyetlen nagy körré záruljon a muzulmán társadalom.
(Fotó és szöveg: Margittai Gábor)