Bűnös vagy áldozat

Kevésen múlott, hogy nem vált belőle minden idők legnagyobb atlétája. Sydneyben öt számban indult, s mind az ötben esélyes volt a győzelemre. Erre korábban soha egyetlen atléta sem volt képes. Fanny Blankers-Koen, Jesse Owens és Carl Lewis egy olimpián egyaránt négy aranyéremig jutott.
Marion Jones végül háromig és még két bronzig. De így is szédületes magasságig. Onnan zuhant néhány napja feneketlen mélységbe. A Washington Post szellőztette meg a rokonainak írt levelét, amelynek tartalmát a versenyző később pénteken a New York Kerületi Bíróságon tett tanúvallomásában is megerősítette: 1999-től két éven át tiltott szerekkel élve érte el eredményeit. A beismerést bámulatos gyorsasággal követték gyakorlati lépések. Az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának elnöke még aznap érmei visszaszolgáltatására szólította fel Jonest, aki ennek kedden eleget is tett, egyúttal elfogadta kétéves eltiltását.
Azt gondolhatnánk, az ügy le is zárult azzal, hogy a vétkes elnyerte méltó büntetését. Pedig az igazán érdekes kérdések csak ezután merülnek fel. Először is: mi indította arra Marion Jonest, hogy vallomást tegyen? A lelkiismerete? Vagy megfenyegették? Arra eddig nem volt példa, hogy valaki önként ismerje el: doppingszerek segítségével érte el eredményeit. Mindenesetre felettébb gyanús, hogy bizonyos részletek még nem tisztázottak. Jones állítja, ő azt hitte, csupán lenmagolaj-kivonatot tartalmazó pirulákat szedett, tehát öntudatlanul doppingolt; Victor Conte, a THG nevű doppingszerről elhíresült, 2003-ban leleplezett laboratórium igazgatója viszont az ellene folytatott nyomozás során kijelentette, Jones állandó ügyfele volt, személyesen látta, amikor injekcióval fecskendezte be magának a tiltott szert. A két vallomás közötti eltérés mintha arra utalna, bizonyos határon belül akarják tartani a botrányt. Egyelőre nem cél, hogy az elmúlt harminc év valamennyi atlétikai olimpiai aranyérmének hitelességét kétségbe vonhassák.
A helyzet tragikomikus voltáról árulkodik, hogy Sydneyben 100 méteren Tanu volt a második Jones mögött, csakhogy a görög atléta négy évvel később, Athénban azzal követett el doppingvétséget, hogy valósággal elmenekült az ellenőrzés elől. Kinek is jár tehát a visszaszolgáltatott aranyérem?
Az eset lélektani következménye sem elhanyagolható. Mi, magyarok könnyen túllépünk Marion Jones meghurcoltatásán, nem a személyes drámát, inkább az igazság győzelmét látjuk vallomásában. Vajon mit szólnánk, ha egy korszakos magyar sportoló állna a nyilvánosság és a bíróság elé azzal a beismeréssel, hogy csalással érte el bámulatos eredményeit? Az athéni botrányok már így is meglehetősen megtépázták a sportnemzetbe vetett hitünket, a Joneséhoz hasonló eset alapjaiban rázná meg a magyar sportot.
Marion Jones vallomása is azt a meggyőződést erősíti: elsősorban nem a sportolókon kellene elverni a doppingügyeket – de rajtuk a legkönnyebb.
Az igazi felelősök, a gyártók és megrendelőik, a doppingoláshoz védelmet biztosító vezetők és segítséget nyújtó orvosok ezúttal is hallgatnak. Nekik kellene vallomást tenniük, és bűnhődniük.
Ám az ő esetükben nem három aranyérem sorsa a tét. És nem azok visszaszolgáltatása lenne a büntetés.