Éberen figyel a magyar postahivatal

Öröm, vidámság, meglepetés: Magyar Posta. Mosoly, meghitt barát: Magyar Posta. Miért hirdeti magát a cég, amely arra büszke, hogy egyik hivatalát a másik után zárja be és építi le? Ez kihívó pimaszság. A megmaradókban hosszú, ideges, tehetetlen sorok toporognak, mert még arra sem képesek, hogy a hatvanezer céges borítékkal felszerelkezett Barbikáknak külön ablakot üzemeltessenek. Ezért, ha dolgod van a postán, vidd magaddal Gandhi meditációs szövegeit, és mélyülj el bennük, míg egy szál utalvánnyal rostokolsz ott, mélázva azon a képtelenségen, hogy az uniós szabvány szerint 15 perc alatt sorra kéne kerülnöd. Sajnos nem lehet mindent folyószámláról intézni, mert céges izét például nem lehet magánszámláról abszolválni.
De ez egy másik történet. A szuper mosópornak is több hatékonysága van, mint a Magyar Posta önfényezésének. Történt pedig, hogy kaptam egy értesítést, pénz állt a házhoz, de nem találtak otthon. Fáradjak be érte a Keleti pályaudvar mögé, egy lerobbant raktárakkal és koszos bérkaszárnyákkal övezett sarokra. Ez egy olyan hely, amit sehogy nem lehet megközelíteni, csak gyalog. Két kilométer, két vízhólyag. Előveszem az értesítőt meg a személyit, beadom az ablakon. Az üveg mögött ténykedő nő visszaadja: – Kérek egy érvényes személyi igazolványt. – Nézem, hát nem lejárt július 31-én? Mondom: – Hölgyem, nézze meg a fényképet, én vagyok az, nem lehetne megkapni azt a pénzt? – Azt mindenki mondhatja, adjon egy másik fényképes igazolványt, például jogosítványt. – Nincs jogosítványom. Ezzel a kijelentéssel eljátszottam minden bizalmat. Mintha ebben az országban természetes lenne, hogy mindenki kocsival szaladgál. Aztán eszembe jut a mentőöv: – Nálam van a taj-kártyám, mi nélkül a fű sem nő ki a kórházban. – Nem fogadom el! – így a nő. Nálam van az adókártyám! – Nem kell! – Itt a számlakönyvem. – Ugyan! Adja ide az útlevelét. – Nem hiszek a fülemnek: a Wesselényi utcából a Verseny utcáig útlevéllel utazni? Úgy hétköznapon? És miért legyen útlevelem, hátha nem utazom sehová. Hátha nincs pénzem utazni, tehát útlevelet sem tartok a sifonban. – Akkor nem adhatom oda a pénzt.
– Legyen már méltányos, idegyalogoltam, nem tudom egy perc alatt kicserélni a személyimet (nem is, október közepére van időpontom az okmányirodában), visszaküldik a pénzt a feladónak, ott újra elküldik, újabb adminisztráció, szóval minek ez a felhajtás.
Erre az ablakhoz nyom egy papírt: – Itt a rendelet, olvassa el! Szemüveg nélkül semmit sem látok, de ő se gondolja komolyan, hogy majd átböngészem a Magyar Posta rendeletét. Az ő sajátos magyarázatuk szerint ugyanis a következő történhetett: valószínűleg loptam egy lejárt személyi igazolványt. Valahogy kiszagoltam, hogy ennek az igazolványnak a tulajdonosa pénzt kapott. Fortélyosan elintéztem, hogy az illető ne legyen otthon, majd felfeszítettem a postaládáját, kivettem az értesítőjét, és elmentem a Verseny utcába felvenni a pénzt, de hála istennek a cég dolgozója bravúrosan megvédte az én jogos pénzemet saját magam elől.
A történet így nem kerek. A történet úgy kerek: ha történetesen otthon vagyok, a kézbesítő, akivel 7, azaz hét éve ismerjük egymást, már rég a kezemhez számolja azt a néhány forintot.
De akkor minek a hivatal?