Önöknek mond valamit ez a név: Gilbert Bourgeaud? Aligha. Esetleg Szaid Musztafa Mahzsub? Kötve hiszem. Bob Denard? Talán egyeseknek. Egy hete, amikor az utóbbi halálhíréről értesültem, átfutottam a híren. Később állt össze a fejemben: a leghíresebb francia zsoldos, számtalan puccs és természetesen a Comore-szigetek. Hát persze hogy ő az, aki a múlt szombaton, 78 éves korában örökre letette a fegyvert. Jól rögződött bennem a kép, amikor 1995-ben a Comore-szigetek fővárosában, Moroniban két marcona francia tengerészgyalogos őrizetbe vette az ősz bajuszú, szeretetre méltó nagypapát. Ő mint puccsvezér, gondoltam akkor, na ne etessenek már! Esetleg valamelyik szeretetotthonban tudna megszervezni egy „hatalomátvételt”, mert a szakácsok elrontották a tökfőzeléket.
Azóta árnyalatnyival valósabb kép él bennem róla. A fentebb említett három személynév – nem nehéz kitalálni – viselője ugyanaz az ember. Az elsőt születésekor kapta, a másik kettőt pedig felvette. Az arab hangzásúra akkor tett szert, amikor áttért a muzulmán vallásra. Az általa választott Bob Denard néven vonult be a XX. század végének zsoldostörténetébe. Megbízói több mint harminc éven keresztül igényelték szolgálatait a különböző – főleg afrikai – fegyveres összetűzésekben, egyes források szerint huszonhatban vett részt közvetlenül. Harcolt Indokínában, Jemenben, Belga Kongóban, Nigériában, Gabonban, Beninben, Angolában, Zaire-ban, Zimbabwéban, de olyan helyeken is számítottak katonai hozzáértésére, mint Irán, Marokkó, Csád, Comore-szigetek. Biafra, Cabinda, Katanga őserdei – neki majdnem olyan ismerősek voltak, mint szülőhelye, a gironde-i táj. Négyszer sebesült meg, egyszer a lábán súlyosan, amelynek nyomát élete végéig hordta. Az utolsó igazi zsoldos katona távozott közülünk – mondják hívei, akik még mindig az említett helyeken szolgálnak katonai tanácsadóként.
De kiből válik ilyen harcedzett ember, aki hajlandó kockára tenni az életét egy maroknyi pénzért? Ennyire hajtotta volna a kalandvágy, izgatta az életveszély, esetleg a hatalom vagy a pénz bűvöletében élt? Vagy talán egy ideológiát akart szolgálni fegyverrel? Egy biztos: Bordeaux-ban született 1929-ben, apja gyarmati tiszt volt. Tizenhat évesen már a náciellenes ellenállás tagja. A második világháború vége után, 1952-ben önként csatlakozott az Indokínában harcoló francia hadsereghez, ahol a tengerészet kommandójában szolgált tizedesként. Később az egész egységet Algériába vezényelték át. Itt azonban egy kocsmai verekedésbe keveredett, ami miatt eltanácsolták a hadseregből. Marokkóban ezt követően megismerkedett a francia rendőrséggel, ami nem volt túlságosan kedvére való.
Párizsba visszatérve megpróbálkozott egyszer polgári foglalkozással is: elektromos készülékekkel házalt. Valószínűleg ez volt az utolsó lökés ahhoz, hogy 1961-ben inkább elutazzon Belga Kongóba, és felkínálja segítségét a katangai lázadóknak. Ezt követően szinte mindenhol felbukkant, ahol jó pénzt fizettek katonai tudásáért: azért, hogy öljön, vagy másokat ölni tanítson. Kommunistaellenességét kár lenne tagadni, hiszen egyszer sem állt a vörös csillag szolgálatába, sőt. Egyesek szerint határozott szélsőjobboldali nézeteket vallott. Egy példa rá: amikor menekülnie kellett a Comore-szigetekről, az akkor még fajgyűlölő rendszerű Dél-Afrikában talált több évre menedéket.
Ahogy telt-múlt az idő, mialatt a „Szörnyűséges” becenevűből egyre inkább „Öreg” lett, mindjobban érdekelte a pénz, fűtötte a meggazdagodás vágya. Helyzetét jól mérte fel, és helyes következtetést vont le belőle: belátta, hogy 30–50 fős hű, főleg franciákból álló csapatával csak egy kicsiny országot tud uralni még úgy is, hogy a fegyveres erőket befolyása alatt tartja. Aztán 1975-ben eljött a pillanat, amelyre várt: a korábbi francia gyarmat, az Indiai-óceánban fekvő Comore-szigetek függetlenné vált. A három nagyobb szigeten akkoriban a lélekszám alig haladta meg a félmilliót, és a Comore-szigetekiek olyan elnököt választottak, aki nem volt túl rokonszenves Párizsban. Mint Denard az elég beszédes című önéletrajzában – A köztársaság kalózkapitánya – leírta, sohasem cselekedett Franciaország jóváhagyása nélkül: „Az igaz, hogy nem vártam a zöld jelzésre, sárgánál mindig meglódultam” – foglalta össze tömören kapcsolatát a párizsi politikai körökkel, akik engedélyezték neki, sőt esetenként sugallták következő akciója helyszínét, és azt, hogy ott mit is kell tennie. (Ha valaki írásos parancsot akarna látni, az még sohasem nézett végig egy „kalózfilmet”.)
Így történt ez a Comore-szigeteknél is: kis csapatával 1975-ben puccsot szervezett a frissen függetlenné vált ország államfője ellen. Az új elnök természetesen kinevezte Denard-t az elnöki gárda és a hadsereg vezetőjének. Világéletében erről álmodott a zsoldos! Alkirály, sőt annál több lett, hiszen három év után visszahelyezte hivatalába az általa eltávolított elnököt egy olyan országban, amely a Dél-Afrikát sújtó embargó kijátszásának kulcseleme volt. Érthető, hogy a Pretoriával kapcsolatokat ápoló, onnan nyersanyagot beszerző üzletfelek – jócskán akadtak ilyenek világszerte – busásan megfizettek Denard fáradozásaiért.
Ráadásul a szigetek Afrikához képest központi helyen fekszenek, a fekete kontinensen bármikor bárhova gyorsan el tudott jutni újabb kalandos küldetésre. Létre is hozta a Denard-féle biztonsági és szállítmányozó céget. Ha Franciaország nem akarta látványosan befolyásolni egy-egy volt gyarmatának sorsát, akkor Denard-hoz fordult, aki puccsal vagy az elnök ellenzékének nyújtott fegyveres támogatással segített. De ha kellett, akkor merényletek sem álltak tőle távol: 1988-ban Párizsban lelőtték Dulcia Septembert, az apartheid ellen küzdő dél-afrikai ANC tagját, Nelson Mandela, a későbbi elnök egyik harcostársát. A fajüldöző rendszer bukása után az ország vezetői egyértelműen Jean-Paul Guerrier-t vádolták meg a politikai gyilkosság elkövetésével, aki évtizedekig Denard jobbkeze volt. Párizsban – milyen érdekes – nem lett folyománya az ügynek.
Harci kutya – ez az elnevezés nem volt ellenére Denard-nak sem. Gyakran vádolták a zsoldost azzal, hogy akkor tevékenykedett igazán, amikor Franciaországban jobboldali kormány volt. Ez koránt sincs így: ugyanis épp a nyolcvanas években, a szocialista Mitterrand korszakában élhette Denard legjobb éveit, a felhalmozás időszakát. Ezek a Comore-szigeteki esztendők, amikor háborítatlanul valóságos kis császárságot hozott össze a szigeteken, mezőgazdasági földterületeket, szállodákat vásárolt. Nyolc gyermeke közül – akik hét egymást követő feleségétől származnak – az egyik jelenleg is a Comore-szigeteken él, ő irányítja a családi vállalkozást. Akkoriban ő engedélyezte a francia lehallgatóállomások telepítését, amelyekkel egész Afrikát megfigyelhették.
A Comore-szigeteki elnöki gárdából hatszáz fős, francia zsoldosok által kiképzett, valóban ütőképes egységet szerveztek. Olyannyira kelendő árucikké formálódtak az elit egység katonái, hogy számos afrikai országban nemcsak vészhelyzetben számítottak a segítségükre. Evés közben jön meg az étvágy: Bob Denard 1989-ben azt követelte a comore-i elnöktől, hogy oszlassa fel a hadsereget, a legjobb katonákat pedig engedje át a gárdába. A heves vitán az elnökön kívül Denard és két bizalmasa vett részt. Az biztos, hogy Abdallah államfő golyót kapott a fejébe. A gyilkosság miatt Denard-nak menekülnie kellett az országból európai zsoldostársaival együtt. Egy párizsi bíróság tíz évvel később – bizonyíték hiányában – ejtette ellenük az elnök megölésének vádját.
Valahogy Bob Denard-nak mindig szerencséje volt a francia igazságszolgáltatással! Az utóbbi években egy benini államcsínyért és az utolsó comore-i puccsért ítélték el, de nem kellett börtönbe vonulnia egészségi állapota miatt, ugyanis Alzheimer-kórral kezelték. Most magával vitte a sírba azokat a titkokat, amelyek oly kellemetlenek lettek volna még ma is aktív politikusoknak. Például azt, hogy legutolsó perének védőügyvédje vajon milyen kérdéseket tett volna fel a korábban regnáló Juppé kormányfőnek és Millon védelmi miniszternek, feltéve, ha elfogadják a tárgyalásra való invitálást.
Az 1995-ös államcsínykísérlettel Denard vissza akart térni a számára oly kedves Comore-szigetekre. A francia bíró az idén júliusban bizonyítottnak találta, hogy korzikai bűnözői körök, valamint Denard és egyik fia pénzelték a puccs előkészületeit. Nem volt más szándékuk, mint az, hogy Comore-ból is adó- és off-shore paradicsom váljon, amelynek a hasznát természetesen ők fölöznék le. Ám a tapasztalt harcos valóban megöregedett, nem vette észre, hogy megváltoztak az idők. Vége a hidegháborúnak, már nem áll szemben „a szabad világ” és „a kommunista rém”, amikor egyértelműen el lehetett dönteni, hogy ki melyik oldalt választja. „A köztársaság kalózkapitányát” olyan szégyen érte, hogy francia katonák között letartóztatottként kellett elhagynia a szigeteket.
„Bob Denard két korszak között átmeneti figura volt – vonta meg értékítéletét Xavier Renou, aki könyvet is írt a zsoldosparancsnokról. – Mégpedig a hatvanas évek eléggé szervezetlen zsoldosakcióitól a manapság tapasztalható, ultramodern fegyverekkel felszerelt magánhadseregig tart a két korszak.” A szerző szerint a hatvanas–hetvenes években a volt gyarmati hatalmak zsoldosakciókat szerveztek az új afrikai országok ellen, mégpedig azért, hogy megőrizhessék befolyásukat a nyersanyag-kiaknázásban. Aztán a nyolcvanas évek és főleg a hidegháború vége felé idejétmúltnak nyilvánították ezt az eszközt, míg ma újjászületik, sokkal hatásosabban, kifinomult fegyverekkel. „Úgy vélem – jelentette ki a Le Monde-ban Renou –, hogy embrionális szinten Denard tevékenységében benne volt az, amit ma látunk, a magánhadseregek megszületése.” Arról azonban nem szabad megfeledkezni – figyelmeztet az író –, hogy Denard nem valami romantikus hős volt, mint ahogy azt az élete vége felé tévéshow-kban anekdotáival bizonyítani igyekezett, hanem könyörtelen gyilkos, aki számtalan embert megölt, kínzásaival megnyomorított.
origo.hu
Magyar Péternek Lázár János adta meg a kegyelemdöfést
