Igen, egy kicsit én is meghalok

Egy színészt megajándékozhatnak szerepálmokkal, díjakkal és tapsviharral. De vajon meg lehet-e hálálni azt, hogy a színész a szerep kedvéért minden este „egy kicsit” meghal? Ma este mutatják be a kecskeméti Katona József Színházban Móricz Zsigmond Úri muri című zenés színművét Kerényi Imre rendezésében. A főszerepet játszó Kőszegi Ákossal Szakhmáry Zoltánról, a magyar színművekről s a szenvedélyről beszélgettünk.

Színpadi pályafutása alatt megszámlálhatatlan szerepben lépett a publikum elé, s megannyi színészt is szinkronizált filmen. Meg tudná tippelni, hány embernek kölcsönözte a hangját?
– Pontosan nem tudnám megmondani, de biztos, hogy átléptem már az ezres határt. A kisebb-nagyobb szüneteket leszámítva harminc éve vagyok a pályán. Ami igazán furcsa, hogy ezeknek az embereknek, szerepeknek nem pusztán a hangomat adom, hanem a lelkemet, a habitusomat és a testemet is. Tizenhat éves korom óta állok színpadon.
– Kialakult önben már a rutin, hogy amikor találkozik egy szereppel, rögtön tudja, milyen eszközöket kell használnia? Képletesen: létezik egy vállfa, amire már csak a ruhát kell másképp felakasztani?
– Az idő elteltével ez természetesen kialakul. Talán bizonyosfajta manírnak is lehet nevezni, amit lehet jó és rossz értelemben is venni. Minden színész ismer egy menekülési útvonalat, melynek alapján tudja, hogy mit és hogyan lehet megúszni. Ha figyelünk erre, tehetünk ellene. Ehhez szükség van egy partnerre, aki vagy a színpadon, vagy a nézőtéren ül és időben figyelmeztet. Sajnos, ebben a szakmai közegben hajlamosak vagyunk a partner nélküli játékra. Én rendkívül szerencsésnek érzem magam, mert találkoztam Kerényi Imrével, aki visszavezetett ahhoz a színjátszáshoz, amiben annak idején én is hittem. Nem szoktam ilyen szavakat használni, de úgy gondolom, ő nem véletlenül most érkezett az életembe – talán a legjobbkor –; úgy érzem, egy mesterrel dolgozom együtt. Az Úri muri próbái után egy kurzuson vagyok túl, ami egy színész életében rendkívül ritkán adatik meg.
– Közel áll önhöz Móricz s a zenés műfaj világa?
– A darab számomra azért fontos, mert komolyan hiszek a magyar színjátszás és a magyar kultúra erejében. A mű egy új feladatot adott, hiszen szeretném Szakhmáryt és világát pontosan, konkrétan ábrázolni. Be akarom bizonyítani, hogy a magyar színészjátszás még tisztán vissza tudja adni az Úri murit. Nem cinikusan, nem kigúnyolva véleményezni az elmúltnak tekintett korszakot, hanem megmutatni azokat az emberi érzéseket, gondolatokat, amelyek még ma is bennünk élnek, hiszen a magyar nemzethez tartozunk. Fontosnak tartom azt is, hogy ez a darab ebben a tiszta formájában színpadra kerüljön, hiszen minden mondata, jelleme, helyzete érvényes ma is. Mindig akarunk valamit, ami sohasem sikerül és – ahogy a darabban is – mindig a tűz a vége.
– Az utolsó jelenetben az önben, Szakhmáryban keletkező téboly áthatja a színpadot s a nézőteret egyaránt. Nem veszélyes ez az ijesztő határtalanság?
– Szakhmáry Zoltán előtt minden ablak bezárul, s a világ mégis teljesen kinyílik. Egyetlen lehetősége marad, amikor nincs továbblépnie: a pisztoly. Ő nem akar öngyilkos lenni, pont ellenkezőleg. Élni szeretne, boldog lenni, de tőle független okok miatt ez nem sikerülhet. Ebben a társadalomban, légkörben egyszerűen nem lehet.
– Vezet naplót a próbákról?
– Nem, sajnos, sose tettem. Szerencsére rendkívül jó a memóriám, minden a fejemben van, a táncok, a mozdulatok s az utolsó pillanatban bekövetkezett változások.
– Elképzelte Szakhmáry Zoltán meg nem írt előéletét?
– A darab elején a néző még nem tudja, mi lesz a vége, s nem ismer senkit. Lassan érkeznek hozzá az információk. Szakhmáry életében létezik egy apró, de annál fájdalmasabb tüske, a felesége. A gazdasága is kezd tönkremenni, és egyre csak hajszolja magát a végeláthatatlanba. Ahhoz, hogy ezt tisztán el tudjam játszani, ismernem kell, hogy milyen családi légkörből jön, milyen szokásokat követ; hiszen ha nincs előélete, akkor üres marad a szerep. Itt ismét Kerényi Imrét kell megemlítenem, aki ehhez a feladathoz is professzionális szakértelemmel és végtelen szeretettel közelített. Visszatérve a főhősre – aki a darab elején azt mondja: „Isten ellen való vétek, hogy ez a szilaj temperamentum kivesszen” –, ha hagyjuk, hogy ez a cinikus világ eluralkodjon rajtunk, akkor minden értelmetlenné válik. Egy magyar ember nem tudja szenvedély nélkül élni az életet. Remélem, ez az üzenet azzal, hogy a darabot bemutatjuk, eljut mindenhová az országban, s nem csupán a kecskeméti közönség lehet a részese, hanem mindenki.
– A darab végén Szakhmáry meghal. A felfokozott játék, az azonosulás közben nem érzi, hogy önben is megszűnik valaki?
– Úgy élem át, ha lehet, hogy mindez megtörténjen bennem. Igen, egy kicsit én is meghalok.
– Az imént említette a szenvedély szót. Egy mondattal, vagy akár egy szóval meg tudná fogalmazni, mit jelent önnek ez a kifejezés?
– Kőszegi Ákos.