Kerti dísz?

Takáts Sándor művelődéstörténész évekig búvárkodott a Bécsi Állami Levéltár XVI–XVII. századi magyar forrásanyagaiban. Számtalan fontos adalékkal gazdagította a hódoltságkori Magyarország mindennapjainak történetét. Tanulmányozta többek között Batthyány Boldizsár (1543–1590) levelezését is, ennek kapcsán tesz említést arról, hogy a híres németalföldi botanikus, Carolus Clusius (francia nevén Charles l’Écluse) rendszeresen megajándékozta a kertészkedésért rajongó magyar főurat, s hol canna indicát, máskor nyúlfüvet, balsaminát, capsicumot, „margeritát” küldött neki. Izgalmas kiegészítése ennek az, amit Tóth Béla író-kultúrtörténész A paprika története (Magyar ritkaságok, 1907) című tanulmányában említ: Clusius egyik, 1585-ben (!) keletkezett munkájában azt írja, hogy a morvaországi Brünn környékén paprikaültetvényeket látott. Clusius megjegyzi, hogy a földművesek szép keresetre tesznek szert, ugyanis a köznép általánosan használja a capsicumot (azaz a paprikát), ugyanúgy, mint Kasztíliában, ahol a ház körüli kertekben is szorgalmasan termesztik, s megszárítva fűszerek és bors helyett élnek vele, vagy mint luzitán földön, ahol a növény termése sárga színben is előfordul.
A mű, amelyben mindez olvasható, Clusius egyik latin fordítása: Nicolás Monardes (1493–1588) spanyol orvos-botanikus Simplicium medicamentorum… című munkája. Clusius a könyv 1593-ban megjelent harmadik kiadásában Capsici historia cím alatt számol be saját megfigyeléseiről. Tegyük hozzá, hogy azok, akik emblematikus fűszernövényünk közép-európai, magyarországi megjelenésével és elterjedésével foglalkoztak, nem vették komolyan Clusius közlését, átsiklottak felette. Nyilván azért, mert semmilyen más forrás nem támasztja alá. Bálint Sándor néprajztudós talán a legalaposabban tanulmányozta a témát, és nagyszerű könyvet szentelt a paprikának, csakhogy elsősorban szűkebb hazájára tekintett (A szegedi paprika, 1962). Ő meglehetősen későre, a XVIII. századra teszi a fűszernövény hazai térhódítását, sőt úgy ítéli meg, hogy konyhánk még akkor sem nagyon élt vele. Logikusnak látszó következtetés, hiszen mások is fennakadtak azon, hogy régi szakácskönyveink nem ismerik a paprikát. Ezekben a receptgyűjteményekben azonban – láttuk – nem szabad megbízni, hiszen nem a köznép konyhájáról tudósítottak.
Clusius, a modern botanika megalapítója – aki meghonosította Európában a tulipánt, az orgonát és a vadgesztenyét, s aki 1573-tól tizennégy esztendőn át volt Bécsben a császári kert „igazgatója” – több alkalommal vendégeskedett a törökverő humanista főúr, Batthyány Boldizsár udvarában Németújváron (ma Güssing, Ausztria). Ott került kapcsolatba Beythe Istvánnal (1532–1612), a Dunántúl későbbi protestáns püspökével. Beythe a találkozás idején a Batthyány-udvar papja volt, s vállalta, hogy segít Clusiusnak adatokat gyűjteni, elsősorban a Rariorum aliquot stirpium, per Pannoniam, Austriam… (Antwerpen, 1584) című könyvéhez. E becses munka érdekessége, hogy függelékben közli Beythe István Stirpium nomenclator pannonicus című latin–magyar növényjegyzékét, amely ugyan egy évvel korábban Németújváron már önállóan megjelent, de Clusius talán úgy gondolta, hogy az ő munkája enélkül nem teljes. (A szerzőség kérdése a mai napig nem tisztázott megnyugtatóan, tartja magát az a feltevés, mely szerint a Nomenclatort is Clusius írta.) Mindenesetre ez a betűrendben közölt jegyzék – a két kiadást alapul véve 480 magyarországi növényt említ, de a paprikát nem – a magyar flóra első tudományos feldolgozásának tekinthető.
Egy másik lényeges adalékot is Takátsnak köszönhetünk, megtalálta ugyanis a hatalmas birtokokkal rendelkező Széchy Margit számláit a külföldről hozatott növényekről, magokról. A főrangú asszony 1569-ben többek között „türkisch roth pfeffert” is rendelt, valószínűleg Trencsén környékén lévő kertjébe.
A szórványos adatokból bátran következtethetünk arra, hogy a paprika jóval korábban – spanyolországi felbukkanásához képest meglepően hamar, az amerikai jövevények közül elsőként – jelent meg a Kárpát-medencében, mint azt az egyébként csekély számú szakmunka és művelődéstörténeti értekezés feltételezi. Biztosak lehetünk abban, hogy nemcsak az említett két főúri kertben díszelgett törökbors, hanem sokkal többen vagy éppen mindegyikben, hiszen oly korról van szó, amikor a barokk virágkultusz jegyében a kerttulajdonosok igyekeztek megszerezni minden újdonságot, akár virágról, gyümölcsfáról vagy egzotikus növényről volt szó. Ráadásul a XVI. század e téren előrelépést is hozott: a paszszió mellett szárba szökkent a természettudományos érdeklődés, nem véletlen, hogy akkoriban létesültek az első botanikus, sőt orvosi kertek. Ezek korai magyarországi történetéről sajnos semmit sem tudunk, holott például a kolostorok gyógynövényes kertjeinek bizonyára jelentős szerepük volt a paprika elterjesztésében. De sajnos a XVI. században még kertészeti munka sem íródott nálunk! Melius Péter úttörő jelentőségű Herbariuma (Kolozsvár, 1578) nem számít annak, és egyébként a törökborsot semmilyen néven nem említi, miközben a liliomtól a majoránnáig számos növény neve és leírása e munkában fordul elő először.
Feltűnő, hogy a paprikát vélt vagy valós származási helye szerint eleinte milyen sokféleképpen illették: spanyol-, portugál-, brazil-, török-, indiai, cayenne-i és guineai bors. Ennek a káosznak kézenfekvő a magyarázata: „Az Amerikából importált növények gyakran a déli végeken húzódtak keletre Spanyolországból, s egyszerre csak felbukkantak Itáliában, a Balkánon, Kis-Ázsiában vagy éppen Afrikában, sőt esetleg magában Kelet-Indiában. […] A kukorica, paprika, paradicsom, burgonya stb. régen termesztett növény volt már Spanyolországban, Itáliában és a Balkánon, amikor Közép-Európában még mindig csak a botanikus kertekben tartották, s legfeljebb orvosi hasznait keresték. A kukorica, paprika, bab, paradicsom, napraforgó mint ritka növények, kerti dísz szerepét töltötték be a közép-európai házak körül, azután délről egyszerre csak mint gazdasági növények törtek elő Közép-Európába, természetesen új nevek alatt…” – írja a kitűnő botanikus, Rapaics Raymund A magyarság virágai (1932) című könyvében.
A növények kanyargós vándorútjára érdekes példa a hosszú, vékony cayenne-i bors, amely Francia Guyana fővárosáról kapta a nevét, s miután hajósok és kereskedők széthurcolták a nagyvilágba, Ázsia több területén elterjedt, végül mint ázsiainak gondolt fajta került vissza Dél-Amerikába. És végre ideje szót ejteni arról is, hogy „leánykori” nevére rácáfolva, a paprikának semmi köze a borshoz (Piper nigrum), hiába nevezték annak, illetve nevezik így még ma is sok európai nyelvben. Felettébb érdekes a paprika etimológiája, ugyanis a görög peperi és a latin piper szóra, de végső soron az óind pipari kifejezésre (a borsfa termése) vezethető vissza. Ebből lett a németben Pfeffer, az angolban pepper, a franciában poivre, az olaszban pepe, peperoni, a törökben biber, a dánban peber, ugyanakkor a spanyolban, ahová a tudomány mai állása szerint Kolumbusz jóvoltából megérkezett a paprika növény (vagy a magja), a mai napig pimienta a neve, s ezt vették át például a portugálok és a franciák is (piment). Ennek a szónak nincs köze a borshoz, a festék jelentésű latin „pigmentumból” származik, de a középkorban az (arc)pirosítót is így hívták.
Nyelvünkben a szerbhorvát papar szó „-ika” képzős származékaként honosodott meg, nem pedig a törökök „biber” megnevezését vettük át, ami pedig kézenfekvő lenne, ha e fűszernövénynyel valóban ők ismertettek volna meg bennünket, miként ezt sokan feltételezik. De erről majd később. (Bors szavunk egyébként ótörök eredetű!) Izgalmas kérdés, hogy Európa népei vajon miért voltak oly makacsul egységesek abban, hogy a paprikát is borsnak hívják, de mivel tudták, hogy nem az, megkülönböztetésül valamilyen jelzőt illesztettek elé, ám egyetlen nyelvben sem volt annyi elnevezése, mint a magyarban, ahol a paprika szó meggyökeresedése előtt a legelterjedtebb törökbors mellett emlegették kerti, hüvelyes, veres, magyar-, pogány- és tatárborsnak is. Arra nézve persze nincs semmilyen támpontunk, hogy az európai utakat járó kereskedők milyen formában szállították és árulták a paprikát, de eleinte bizonyára megszárítva, egészben. Az megint csak a múlt homályába vész, hogy a megtört, porított paprika – amely végső soron csakugyan hasonlít az őrölt borshoz – mikor jelent meg a kereskedelemben.
A növény első leírása a spanyol történetíró, Fernandez Oviedo nevéhez fűződik (Toledo, 1526). Egyetlen más, Amerikából származó növényről sincsen ilyen korai híradásunk! Az is nagy kérdés, hogy melyik paprikafajta érkezett először az Óvilágba, s miféléket hoztak az utazók később, akkor már nemcsak Dél- és Közép-Amerikából, hanem Ázsiából. Bernabé Cobo spanyol jezsuita atya, aki a XVI. század végén beutazta az Antillákat, Venezuelát és Perut, fejlett paprikatermesztésről számol be, s negyven ottani fajtáról tudósít. Ennek ellenére Leonhard Fuchs német orvos és herbalista Primi de stirpivm historia… (Bázel, 1545) című munkájában mindössze kétféle paprikát ismertet, a hosszúkásat és a széleset. Változatlan a helyzet jó kétszáz évvel később, amikor Winterl Jakab, a pesti egyetem botanikus kertjének egyik alapítója kiadja a kert katalógusát (Index Horti Botanici Universitatis Hungaricae, 1788), amelyben szintén csak ugyanezt a két paprikafajtát említi: Capsicum annuum és Capsicum sinense. Láttuk, a XIX. század hajnalán a Fazekas, Diószegi szerzőpáros is csak e kettőről tud a Linné rendszere szerint készült Magyar füvészkönyvben. (A kínai paprikának nincs köze Kínához, egy Dél-Amerikából elszármazott sárga, apró hüvelyű, de nagyon csípős csiliről van szó. A ma használatos rendszerben a Habanero család változatait sorolják ide.)
Tény tehát, hogy Fuchs 1545-ben már képeket mutat be a paprikáról, ugyanakkor adatok árulkodnak arról, hogy Németországban 1542-től, Angliában 1548-tól, a Balkán területén pedig 1569-től helyenként már termelték. Ennek fényében Clusius 1585-ös morvaországi megfigyelése is feltétlenül helytálló. A paprika tehát már 1600 előtt jelen volt Európa nagyobb részén. John Gerard orvos és füvész 1597-ben adta ki saját kertjének katalógusát (The Herball), s ebben a paprika jótékony hatásait illetően megemlíti, hogy fogyasztása elősegíti a húsok megemésztését. Bizony, erős kételyek merülnek fel arra nézve, hogy ez a növény valóban csak kerti dísz volt-e a XVI. században.

Folytatása a Magazin november 3-i számában

(Az írás első része október 6-án jelent meg, s abban azt állítottam, hogy a paprika szót nyomtatásban először Csapó József Új füves és virágos kert [Pozsony, 1775] című könyvében olvashatjuk. Ez sajnos más publikációkban is előforduló, makacsul visszatérő tévedés. Elnézést kérek a kedves olvasóktól! A paprika szó nyomtatásban Jambressich András jezsuita nyelvész Lexicon latinum interpretatione Illyrica, Germanica et Hungarica… című szótárában [Zágráb, 1742] szerepel először, így: Paprika – pyperis. Fontos délvidéki adat!)