Morvai Krisztina, a Civil Jogász Bizottság társelnöke nemrégiben megállapította: a magyar társadalom reagálása a megszorításokra nem megfelelő. Hogyan látja ezt ön, aki több mint hatvan értelmiségi társával együtt a nyár közepén aláírta azt a nyilatkozatot, amely az állami vagyonról szóló törvény bevezetésének szabott volna gátat?
– Magyarországon aggasztó mértékű az a pusztulás, amely a polgártársadalom éntudatában megy végbe. Ezzel függ öszsze, hogy az emberek mintha nem érzékelnék kellően, mennyire a bőrükre megy a játék. Nem csapnak kellő erővel az asztalra, mert kiábrándultak az államból, úgy érzik, nem védi meg őket semmi, az intézmények nem működnek. Ez tovább gyengíti az államot – amely azonban a polgárokkal szemben agresszív azért tud lenni. Hiszen intézkedések formájában dob a társadalom elé létfontosságú kérdéseket. Az emberek mégsem élnek, vagy nem tudnak élni a rendelkezésre álló eszközökkel, holott egyénileg a társadalom tagjainak többségével nincs probléma. Nagyon sokan vannak, akik tisztességesek, erkölcsösek. Sőt, olyan is volt, hogy a közerkölcs érzéke fölébredt bennük. Az őszödi beszédre adott reakció ezért volt olyan erős, ami csodálkozást váltott ki a világsajtóban. Az említett kiábrándulást azonban előmozdította, hogy ez a kormány a történések ellenére a helyén maradhatott.
– Ismert értelmiségiek, Esterházy és Nádas Péter a kormányfő őszödi beszéde mellett érveltek. Fél térdre ereszkedtek Gyurcsány előtt, utóbbi az elmondottakat egyenesen a „retorika csúcsának” értékelte, s azt fejtegette, hogy a politika nem tartozik a hétköznapi erkölcs alá.
– No de egy másik, nagyságában talán még Nádas Péterékkel is vetekedő gondolkodó, Max Weber meg arról írt – magyarra is lefordított – könyvet, hogy politika és erkölcs mennyire szorosan összefüggenek. Ez végső soron akkor is igaz, ha jelenleg a magyar Országgyűlés döntési mechanizmusa nem elég demokratikus, mert nincsenek ott a döntések mögött a választók. Ugyanis listán kerül be a parlamentbe a képviselők többsége. Így mi hatvanan lényegében hiába ajánlottuk, hogy a választók egyénileg kérjék meg képviselőiket: lelkiismeretük, illetve választóik akarata szerint döntsenek. A választói akarat érzékelésére a listán bejutott többség aligha alkalmas. Ez is súlyosan rongálja a demokráciát. És amilyen mértékben halmozódik fel ilyen okok miatt a demokráciadeficit, olyan mértékben lesz szükség egy új rendszerváltásra Magyarországon. Vagy olyan mértékben nő egy lopakodó diktatúra esélye.
– A köztársasági elnök nem fogadta meg az önök júliusi kérését, vagyis nem küldte meg előzetes alkotmánybírósági normakontrollra a szóban forgó törvénytervezetet. Miután a vagyontörvény így simán átment, maradt még mozgástér a további rablási folyamat megakadályozására?
– Nem látom át, hogy a köztársasági elnök úr annak idején miért a parlamentnek küldte vissza a tervezetet. Az egyetlen változtatás szerint most már neki, nem pedig a miniszterelnöknek kell kineveznie az új, egységes vagyonkezelő tagjait, ám a kormányfő előterjesztésére. Nem hiszem, hogy a köztársasági elnök úr különösebben örülhetne annak, hogy ez által lényegében pártpolitikai szándékoknak rendelődhet alá, s egyben felelősség is nehezedhet majd rá a privatizáció kérdésében. Ami a mi gondunk, mivel most már egy-két civil szerveződésre hárul a törvény Alkotmánybíróság elé vitele, elképzelhető, hogy a taláros testület nem fogja kitüntető, avagy soron kívüli elbánásban részesíteni a problémát.
– Ön az MDF-kormány alatt brüsszeli nagykövet volt. Az Antall-, majd a Horn-kabinet itthon egész vertikumokat dobott piacra: futószalagon folyt a privatizáció. Annak az értelmiségi körnek, amelyhez ön is tartozik, nem kellett volna sokkal korábban felemelnie a szavát ennyire nemzetellenes kiárusítás ellen?
– A privatizáció ismert menetéből valóban rengeteg kár keletkezett, gazdasági és szociális szempontból egyaránt. Megmondom őszintén, ezt könnyebb visszatekintve megállapítani. Akkor azzal az indoklással döntöttek az illetékesek a lassú, megfontolt privatizáció ellenében, hogy a szinte eladhatatlan szocialista iparágakon minél előbb túl kell adni. Akkoriban az államnak rendkívül kevés pénze volt, s ezeket nem tudta működtetni. Láthatjuk, hogy már akkor rengeteg hiba történt a privatizáció menetében, mindenesetre az igazi fordulat 1995-ben következett be.
– Akkor is voltak figyelmeztető hangok, amelyeknek el kellett volna jutniuk e kormányok privatizációs döntnökeihez. A munkásmozgalmi Csepi Lajos lehetett az Állami Vagyonügynökség vezetője, s a „magukfajta” Gyurcsány Ferenc akkoriban alapozhatta meg vagyonát, egzisztenciáját Szilvásy György államtitkár hathatós segítségével.
– Sajnos a rendszerváltozás utáni új magyar politikai berendezkedés, élén Antall Józseffel, rendkívül szűk bázison jött létre. Ám ettől még kétségtelen, hogy az állami vagyon fölemésztésében, és abban, hogy az ország itt tart, a korabeli tolvajlások, főleg az 1990 előtti spontán privatizáció, nagy szerepet játszottak. Ma annál inkább hangsúlyozni kell, hogy az államnak kötelessége tompítani a piacosodó társadalom ellentmondásait, ehhez pedig anyagi eszközök kellenek, bevételeket adó vagyon. Nyugati országokban elképzelhetetlen, ami nálunk bekövetkezett, tudniillik, hogy egyéni felelősségi körbe kerüljön a nemzeti vagyonról való rendelkezés.
– Jól gondoljuk, hogy azért is vesz részt a privatizációellenes mozgalomban, mert a Gyurcsány-kormány megszüntette a szomszédos országokkal foglalkozó, ön által vezetett Teleki Intézetet, és e lépésben ön telespekulációs motívumot is gyanított?
– A mozgalommal az új kormányzati negyed kapcsán kerültem kapcsolatba. Azonban kétségtelen, hogy a telekspekuláció kérdését fölveti mind a kormánynegyed-beruházás, mind a Teleki Intézet szélnek eresztése és a Külügyi Intézet elköltöztetése a Szilágyi Erzsébet fasori gyönyörű épületegyüttesből. Részben az utóbbi kiürítésével egy hatalmas, összefüggő ingatlantömb keletkezett a Kútvölgyi úti kórházzal szemközti telektől egészen a Budagyöngyéig.
– Ön elképzelhetetlennek tartaná a multinacionális cégek adókedvezményének megszüntetését vállalkozóink védelmére, illetve azon területek fokozatos viszszavételét, ahol az új tulajdonosok nem teljesítették a privatizációs szerződésekbe foglalt feltételeket?
– Mindazt meg lehet és meg kell tenni a magyar kis- és középvállalkozók, családi gazdálkodók, illetve az inaktivitásra, avagy munkanélküliségre kárhoztatott tömegek érdekében, ami az uniós jogszabályokkal és normákkal összhangba hozható, illetve ami nem okoz zavart a nemzetgazdaság működésében. Ennek mérlegelését – ismert okokból – hiába bíznánk a jelenlegi kormányra. Holott a gondokat jól jelzi, hogy míg mondjuk Ausztriában 25, Hollandiában 20-22 százalék azok aránya a munkaképes korú lakosságon belül, akik nem dolgoznak, illetve nincs bejelentett munkahelyük, addig ez nálunk 49 százalék! Egyébként az uniós elvárás az, hogy 30 százaléknál ne legyen magasabb ez az arányszám.
– Mondana néhány kétségtelen pozitívumot, ami az uniós tagságunkból következett?
– Úgy tűnik, a támogatási rendszernek nem vagyunk még haszonélvezői, egyelőre inkább nettó befizetők vagyunk. De például, ha nem léptünk volna be az Európai Unióba, akkor most a nemzeti bank elnöke alig volna több, mint egy titkárnő, aki végrehajtja a szájbarágós utasításokat. Lévén, hogy a független nemzeti bank európai uniós kívánalom. Továbbá ha magunkban állnánk, a magyar alkotmányos rend még ennyire sem tudna működni. Azok az emberi jogi problémák, amelyek a tavaly őszi tüntetések és rendőri atrocitások során jelentkeztek, egy belorusz típusú társadalomban föl sem vetődhetnének.
– Hely hiányában ezekkel nem vitatkozunk. Semmi jele viszont a határok integrációnkkal remélt spiritualizálódásának, pedig a közvélemény-formálók ezzel kecsegtették azokat, akiknek számít a kisebbségi magyarok sorsa.
– Az említett folyamat mégsem reménytelen, még ha vissza is vetette a státustörvény körül, majd a kettős állampolgárságról szóló népszavazás körül keltett hisztéria. Ugyancsak hátráltató tényező, hogy ma még a jobboldalon sincsenek kellő számban, akik a magyar ügyet hatásosan, megfelelő terminológiával tudnák Nyugaton elővezetni.
– Árt-e nekünk, hogy Sarkozy francia köztársasági elnök budapesti látogatása során elutasítóan nyilvánult meg a kollektív kisebbségi jogok és az autonómia kérdésében?
– Kicsit mellbevágó volt számomra, hogy egy olyan felvilágosult, rugalmas gondolkodásra törekvő elnök, mint – a ráadásul félig magyar származású – Nicolas Sarkozy, ezúttal merev álláspontot fogalmazott meg erről. Hiszen nem lehet kérdés, hogy kollektív jogokat kollektíven lehet és kell megvédeni. Ugyanakkor még sincs ok sem a különösebb csodálkozásra, sem pesszimizmusra. Franciaországban XIV. Lajos idejénél korábbra visszanyúló hagyománya van a területi elkülönülés felszámolásának, ami hagyományt a napóleoni gyakorlat csak elmélyített. Ahogyan emitt Korzika, Baszkföld, Provence, úgy Angliában Wales, Észak-Írország vagy éppen Skócia tudna erről mit mesélni… De éppen Skócia tekintetében küszöbön áll egy átalakulás, és francia földön is lehet megértő fülekre találnunk az önrendelkezés európai akceptálására vonatkozóan. Arról nem is beszélve, hogy Spanyolország biztosít egy sajátos autonómiát a katalánoknak, Belgiumban már szinte névleges az állam, Németországnak pedig markáns tartományi rendszere van. Óriási játéktér adódik tehát a magyarság jogos törekvéséhez.
– Hogyan értékeli a Sarkozy–Orbán-találkozót?
– Nem szokványos esemény, hogy egy külföldi köztársasági elnök tárgyalási céllal felkeresi az ellenzék első számú emberét is. Ennek az a szimbolikus értelme, hogy a magyar ellenzék vezetőjét is nagyon fontos politikai szereplőnek tekinti. Sarkozy és Orbán kapcsolata egyébként is kitűnő és rendszeres. Mindez visszadatálható azokra az időkre, amikor Sarkozy még pártelnök volt, tehát elnökségi tagja azon Európai Néppártnak, amelynek alelnöke akkor és most Orbán Viktor. Az meg szinte protokolláris merészségre vall, hogy a francia köztársasági elnök kvázi pártelnöki gesztussal meghívja a Fidesz elnökét az ottani jobbközép testvérpárt kongresszusára… Emellett volt egy másik olyan mozzanat, amely szintén nem szokványos egy ilyen típusú hivatalos látogatásnál. Nevezetesen: elment a Műegyetemnél lévő 1956-os emlékműhöz, ahol aztán – az előzetes francia igénynek megfelelően! – egy komoly, üzenetértékű ceremónia zajlott le, amelyről paradox módon éppen a magyar sajtó nem tájékoztatott. Az ország különböző pontjairól érkező kétszáz diák előtt fölolvastatta egy magyar ötvenhatos halálraítélt, Iván Kovács László versét, amely a siralomházban keletkezett a kivégzése előtt. Érdemes felidézni: ez év nyarán elnöki beiktatása ceremóniájának leghangsúlyosabb eleme volt, hogy felkeresett egy párizsi közparkot. Ott egy olyan fiatalember, Guy Moquet leveléből olvasott fel, aki 1941-ben a német fasizmus áldozata lett. Ezzel mintegy párhuzamot vont a fasiszta és a kommunista terror embertelensége között.
– Mi ezt értjük ugyan, de Semjén Zsoltot, a KDNP elnökét durva támadásokkal, antiszemitizmus-váddal illette a balliberális koalíció és a média egy része. Méghozzá amiatt, hogy meg merte szólítani zsidó honfitársait, óva őket attól, hogy állítólagos félelmükre kéretlenül hivatkozzanak azok, akik fasiszta veszéllyel riogatva födnék el az okozott társadalmi bajokat.
– Kiállok Semjén Zsolt mellett, mivel parlamenti beszédében semmi olyat nem találtam, ami sérthetné a zsidó identitású embereket, illetve ami félremagyarázható volna. Bár Magyarországon gyakoriak a visszaélések az antiszemitizmus-váddal, a Semjén-szöveg végképp nem alkalmas arra, hogy a politikai korrektség jegyében némelyek erre igyekezzenek felhasználni. Olyan retorikai eszközökkel fejtette ki mondanivalóját, hogy az ország egész nyilvánossága megértse. Én ebben sem látok kivetnivalót. Látok viszont a rosszhiszemű antiszemitizmus-vádban, amely a békétlenkedést szítja fel. Ez mindig a szorongásra és az irracionalizmusra épít. Egyenlőségjelet tesz például egy konzervatív ember és a jövendő vészkorszak közé.
– Ön hogyan határozná meg az antiszemitizmust?
– Antiszemita az, aki a zsidó embereket zsidó mivoltukban és kultúrájukkal együtt megsemmisíteni kívánja. Ami ezen kívül van, nem képezheti megfellebbezhetetlen ítélet tárgyát. Sem a hozzászólás a fasizmussal való riogatáshoz, sem az, ha valaki bugyuta módon zsidóellenes kijelentést tesz. Zsidóellenesség, német- avagy magyarellenesség más társadalmakban is jelentkezik. Ezért értékelem nagyra, hogy Eörsi Mátyás egy ötpárti nemzetközi tájékoztatón vette ki az antiszemita-kártyát Gyurcsány kezéből, kijelentvén, „Magyarországon nincs fasizmus, nincs fasisztaveszély sem”.
– 2002-ben ön azt nyilatkozta, el tudja képzelni, hogy a Fidesz-kormány ösztönzésével létesülő Holokauszt Múzeum hozzájárulhat a társadalmi megosztottság felszámolásához. Ám reneszánszát éli az antiszemitizmus-vád, a jobboldal pedig szüntelenül hátrál.
– Nem kell hátrálnia a jobboldalnak, sőt ki kell beszélnie magából a kérdést. A világos, józan szavak segíthetik az eligazodásban azokat, akik előtt a lopakodó diktatúra előkészítői krampuszként festenék le a jobboldal szereplőit.
Ukrajna
Peszkov: Kijev és a Nyugat elutasítja a diplomáciai megoldást
