A szerző írásában azt taglalja, hogy az elsősorban a szakmának, és nem az olvasónak íródó kritikák éppúgy elvadították maguktól a potenciális olvasóközönséget, mint az olyan ítészi munkák, amelyeknek a hátterében az „én írok rólad, te meg írsz rólam” praxisa áll; utóbbi jelenség legfőbb oka a finanszírozások elvonása. Vagyis az, hogy egyre kevésbé lehet megélni az irodalomból, így gyakran írók-költők is kénytelenek ilyen munkával foglalkozni. Dunajcsik szerint ez az előzménye annak, hogy ma sokan internetes kritikaírásra vállalkoznak, s így új irodalmi-kritikai közösségek jönnek létre, amelyek maguk szabják szabályaikat, mércéiket. A JAK úgy gondolta, a hét végén a Petőfi Irodalmi Múzeumban összeereszti egymással az új undokokat és a régieket.
Ha valaki azt gondolta, a hagyományos módon publikálók alulértékelik majd a kialakult helyzetet, és kifizetik aprópénzzel az internetes ítészeket, tévedett. Margócsy István irodalomtörténész például a nagy magyar irodalmi megtámadtatások történetéről (a Kölcsey–Berzsenyi-affértól egészen Farkas Zsolt Nádas-kritikájáig) tartotta a nyitó előadást, kitérve arra is, hogy Petőfi az irodalmi közvélemény folyamatos provokálásával lehetett 26 éves korára „áruvédjegy”. Vári György kritikus egyenesen ifjú trónkövetelőkről beszélt az új Árgusbeli Teslár–Márton-affér és Dunajcsik köre kapcsán. Radnóti Sándor azt fogalmazta meg, hogy annak idején, amikor még százezres példányszámban keltek el irodalmi sikerkönyvek, a kritika ismertetői szerepköre háttérbe szorult, s ekkor kezdődött a szaknyelvi kritika korszaka. Mára azonban más a helyzet, és maga az irodalom, az irodalomkritika is hibás abban, hogy az olvasók jó része elpártolt.
Ki hinné, hogy ebben a kontextusban jutott szerep Wass Albertnek, sőt még a Hír TV-nek is? A Wass Albert-életművet a teremben számosan elítélték, a kultuszszal, szoborállításokkal egyetemben, Radnóti azt is megjegyezte, az erdélyi gróf ma a méltatlanul elfeledett Illyés helyét foglalja. Aztán lassan, mint a dohányfüst, szétterült a teremben a ki nem mondott kérdés, hogy vajon mit szerethetnek Wass Albertben olyan sokan? S akkor valakinek beugrott a rég elfeledett varázsszó: az olvasó, sőt rengeteg olvasó! A könyvesblog.hu munkatársa, Sáry B. László nem is késlekedett azzal, hogy lecsapjon a reménybeli zsákmányra, kijelentette, hogy ők majd az olvasót is figyelembe veszik, és akár még Wass Alberttel is foglalkoznak.
Azt pedig magától Mészáros Sándor irodalomtörténésztől tudtuk meg, hogy édesanyját eltiltotta a Hír TV-nézéstől, igaz, csak arra az időre, amíg ő maga is otthon van.
Több előadó – Elek Tibor, Horkay-Hörcher Ferenc – bár a fentiekre is reagált, leginkább azzal foglalkozott, hogy a számára érvényes kritikus képét, attitűdjét, viszonyát a műhöz és az olvasóhoz minél pontosabban leírja.
A későbbi kerekasztal-beszélgetésen Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom szerkesztője drámai hangon fejtette ki, hogy kénytelenek szervizfeladatokat is ellátni, mert a napi- és hetilapok ma már alig közölnek zsurnálkritikát (vagyis recenziót). A Magyar Nemzet hét végi mellékletében ugyan olvashatók könyvismertetők, de nem kizárólag irodalmi művekről, és előfordult már, hogy ki is maradt az oldal, az ÉS pedig sokkal hosszabban foglalkozott Temesi könyvével is, mint a lap, amelynek rendszeres szerzője. Az általában heti két irodalmi kritikát közlő Népszabadságról nem beszélt ennyire elítélően a szerkesztő, hangja azonban a heti egy kritikát közlő Népszava nevének említésekor melegedett csak át. Az okok egy részét, vagyis hogy ma az embereket, még az írókat, irodalombarátokat is, a politika érdekli inkább, mint a kultúra, szerkesztői tapasztalatai kapcsán meg is fogalmazta. Károlyi feladatvállaló, feladat-számonkérő attitűdje némiképp meglephette a hallgatót, aki ahhoz szokott, hogy ebben a sajátosan vaskori szellemi térben nemigen létezik abszolút közmegegyezés, rend, hierarchikus munkamegosztás, s most kiderült, mégis van, igaz, csak addig, amíg másokon lehet számon kérni.
pápa
XIV. Leó pápa a fiataloknak üzent
