Akiket nem lehet koreografálni

Erdélyben a táncházmozgalom elsődleges célja az volt, hogy a falvakban megmaradjon a népzene- és néptánckincs; későbbi gondolat, hogy városi táncházak is elkezdjék működésüket – hangsúlyozta Pávai István népzenekutató, aki a napokban a Sebő-klub vendégeként a Ceausescu-rezsim nyomásáról, a kigyomlált magyar helységnevekről és a revüstílusról is beszélt. Kérdésünkre hozzászólt az erdélyi néptáncmozgalmat érintő, nemrégiben kipattant besúgóügyhöz.

Aczél elvtárs egy táncházi látogatása alkalmával provokatívan megkérdezte Sebő Ferenctől: Miért nincs itt mindenki népviseletben? – mesélte a Sebő-klub házigazdája múlt csütörtökön a Benczúr Házban. – Mert itt nem műparasztok vannak – hangzott a válasz. – A népzene historikus zene, nem pedig selejtanyag, amelyet el kell felejteni, mert a szegénységre emlékeztet. A táncházmozgalomnak köszönhetően ma képzett zenészek, pedagógusok foglalkoznak a megőrzésével, továbbadásával, és ott tartunk, hogy már a japánok is széki táncot járnak – vezette be klubja estjét Sebő Ferenc.
Akit a népzene és -tánc „megfertőzött”, „gyógyíthatatlan szenvedélybeteggé” válik. Ilyen „szenvedélybetegnek” nevezte a klub meghívott előadóját, Pávai István népzenekutatót. Pávai családias hangulatú, szellemes előadásában – gondolatait dokumentumértékű archív felvételekkel illusztrálva – az erdélyi és a magyar táncházmozgalom különbségeiről beszélt. Felidézte a népzenével való ismerkedését: első lépésként fontosnak tartotta az intenzív gyűjtőmunkát azért is, mert az adatközlők újra és újra felidézve a dallamokat, szövegeket, egyre jobban és többre emlékeznek.
A Kaláka című televíziós műsor adott lökést az induláshoz, hiszen a Romániában „központilag kitalált” gimnáziumi vetélkedőt ki tudták tölteni magyar tartalommal: az „Ismerd meg hazádat!” szocialista szólamba kapaszkodva regionális találkozók jöhettek létre. Nagy sikerű fesztiválokat tartottak Csíkszeredában, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen – a programot a legfőbb elvtárs folklórra vonatkozó tételmondataival igazolván. A nyolcvanas évek közepétől, a Ceausescu-rezsim politikájának beszűkülése idején azonban nőtt a nyomás: még a regényekből is kigyomlálták a magyar helységneveket, a rendezvények plakátjait eltüntették, a szakemberek közül sokakat külföldre száműztek, a házkutatások alkalmával még a „kották sorai között is olvastak” a rendszer kiszolgálói. A marosvásárhelyi művelődési ház igazgatója azzal tiltotta be a programokat, hogy „Egy darabig énekelnek, táncolnak, aztán területeket fognak követelni”. A színpadi koreográfusokkal is szemben találta magát a kezdeményezés, amely nem illett bele az akkori Mojszejev-revüs felfogásba.
– A táncház legyen táncház! – hangsúlyozta a ma is aktuális problémát az előadó. Pávai vallja, anyanyelvi szinten kell elsajátítani, művelni a táncot. A koreográfiák a táncok eredeti építkezését többnyire nem veszik figyelembe, néhány perc alatt mindent meg akarnak mutatni. A gyimesieket, hála isten, nem lehetett koreografálni – mondta, némi derültséget kiváltva. Emblematikus történeteivel rávilágított a „jó szándékú” hibákra is: például a magyarországi ünnepségekre „cipelt” csángó nénik azt sem tudták, milyen rendezvényre jöttek. Azt tanácsolta, mielőtt jót akarunk tenni valakivel, mérlegeljük, neki mi a jó.
A klubesten konkrétan nem esett szó az erdélyi néptáncmozgalom körül is tevékenykedett besúgókról. Az elmúlt hetek eseményei miatt (Xantus Gábor operatőr-rendező elismerte, jelentett a Román Kommunista Pártnak; illetőleg Könczei Csilla kolozsvári antropológus, néprajzkutató blogjában részleteket közölt az erdélyi magyar táncházmozgalmat megalapító édesapja, néhai Könczei Ádám megfigyelési dossziéjából) azonban kíváncsiak voltunk arra, Pávai István hogyan vélekedik minderről. A népzenekutató óva int mindenkit a leegyszerűsítéstől. – A Securitate bűnbakot, mások nemzetmentő hőst akartak belőlünk kreálni – nyilatkozta lapunknak –, de egyik sem sikerült. A mozgalomban részt vevők úgy gondolták, joguk van énekelni, táncolni, ami nem feltétlenül politikai jog.
Pávai inkább komikusnak, mint tragikusnak tartja a jelentések szövegét, hisz egyszerűen nem volt mit besúgni, mivel ők nem összeesküvők voltak. Ez persze bosszantotta a rezsimet, és zaklatásokkal, ijesztgetésekkel, letiltásokkal akarta elérni, hogy önként hagyják abba tevékenységüket, és törekedett összeugrasztani együtt munkálkodókat. Tudták, hogy vannak köztük árulók, de felismerésüket ma is nehezítik a titkosszolgálat módszerei: például bizonyos emberekre terelt gyanú mások fedésére, áljelentések írása. A cél az volt, hogy mindenki mindenkitől féljen. A zenekutató hangsúlyozza, különbséget kell tenni az ártalmatlan szövegeket leadott és a barátait is bemártott, kárt okozott, „lelkes” ügynökök között.
A Sebő-klubest második felében A táncház sajtója címmel a Timp Kiadónál megjelent kötetet mutatta be Sebő Ferenc szerkesztő. Az 1968–1992 között íródott cikkekből, tanulmányokból, levelekből válogató könyv melléklete egy CD-ROM, amely a kötet szöveg- és képanyagának bővített változata. A Hagyományok Háza kiadványán, A táncház hőskora című DVD-n pedig az első használható, Super 8-as filmfelvevővel rögzített, néma, színes mozgóképektől kezdve pótolhatatlan dokumentumok láthatók: néptáncfesztiválok, erdélyi, magyarországi gyűjtések, ünnepek, táborok anyaga.