Az elvesztegethetetlen bizalom

Amikor az egyik televíziós csatornán hírt adtak arról a fiatalemberről, akinek a három vesekövéből csak az egyiket távolították el, mert a kórház volumenkorlátja miatt a többit nem lehetett, családom idősebb nőtagja szemüvegét megigazítva közelebb ment a tévékészülékhez, mint aki kételkedik abban, hogy ez most hír-e vagy csak egy látomás, egyáltalán be van-e dugva a kábel a konnektorba. „És te ezt elhiszed? – kérdezte visszafordulva felém a nyolcvan fölöttiek megfellebbezhetetlenségével. – El tudod te ezt képzelni egy igazi orvosról?”
Kisebb vita bontakozott ki a jelenlévők körében, egymás szavába vágtunk, már-már átléptük a családon belüli verbális erőszak határait. Egyikünk a hírcsatorna korrektségét említette, „nem fognak kockáztatni valótlan hírrel egy sajtópert”, más az eltörlésre ítélt volumenkorlát tartalmát igyekezett szakszerűen megvilágítani. Közben rájöttem, hogy a döbbenet, a hitetlenség nemcsak jogos, hanem rejtett értékekre világít rá. Mert mi mostanában egyre többször arról kényszerülünk dönteni, hogy a szemünknek higgyünk vagy inkább a szívünknek. Mindenesetre a családi vita végén megértettem, hogy nem olyan könnyű megingatni az emberek, főleg az idősebbek hitét az orvosokban. És valószínűleg nem is szabad. Közülük sokan nem hiszik el, nem fogadják el, nem érzik valóságosnak azokat az eseményeket, történéseket, amelyek az életünket keserítik. Ne az legyen most a következő gondolatunk, hogy: „No, majd meglátják a saját szemükkel!” Próbáljuk meg ezt a jelenséget a pozitív oldaláról értékelni. Arról van ugyanis szó, hogy ők az élettapasztalatuk miatt gyakrabban gondolkodnak állandó értékek mentén az emberről, köztük az orvosaikról. S a megingathatatlan hit az alapértékekben, a helyes emberi viselkedésről alkotott képzet, alighanem mindannyiunk szerencséjére, nem könnyen változtatható meg egy vagy akár húsz ostoba, élet- és egészségellenes intézkedéssel.
Soha még nem vált úgy ketté az egészségügy mentalitása az orvosok mentalitásától, mint napjainkban. Egy Kőbányán lakó idős aszszony mesélte, hogy a 28-as villamosról lelépve megcsúszott, és elesett. Tizenévesek fogták körül, és addig nem tágítottak mellőle, míg meg nem érkeztek a mentők. „Nekem senki ne szidja a fiatalokat” – összegezte tapasztalatát. A mentők viccelődve próbáltak lelket önteni belé. A kórházban a fiatal orvos nem kért tőle vizitdíjat, csak aláíratta vele, hogy nem kíván fizetni. „Milyen rendes volt!” Úgy látszik, ekkora nagy slamasztikában kell lennünk ahhoz, hogy elkezdődjék egy újfajta szolidaritás orvosok és kiszolgáltatott betegek közt. Egy barátom mesélte, hogy alig győzte megvigasztalni reumatológusnőjét, aki teljesen maga alá került, amiért a fél évvel ezelőtt javasolt csontritkulás elleni gyógyszert az Egészségügyi Minisztérium által – természetesen a beteg kárára – megváltoztatott új határértékek miatt többet nem írhatja fel neki. „Egymás vállán keseregtünk, csak sajnos én most gyógyszer nélkül maradtam” – mondta barátom.
Dúl a harc a nagyobb koncért az egészségügybizniszben. A konc mi lennénk. A mi életünk, a mi betegellátásunk. A magunk, gyerekeink, szüleink egészsége – mindez gyorsan romló áruvá változott. Ezen a piacon azért folyik a marakodás, hogy ki tud több pénzes, de nem AIDS-es, nem rákos, nem pacemakeres beteget megcsípni, a többire pedig – bár őnéki nem jutott területi egészségügyi pénztár – vigyázzon a jó Isten. Eszembe jut az a külföldi érdekeltségű, nálunk is igen közkedvelt biztosító, amellyel húsz éve magam is szerződtem, de lejáratkor nem hosszabbítottam. Nem azért, mert egyre csak fiatalodom, hanem mert visszataszítónak tartottam, hogy biztosításai közül kivette azt a tételt, amely számára kötelezettséget jelentett volna, ha erős rövidlátásom miatt a távolabbi jövőben esetlegesen csökkentlátóvá válok. Erre a lehetőségre magam álmomban sem gondoltam – ők igen. Vigyáztak rá, hogy nekik egy ilyen kínos esetben nehogy fizetni kelljen: mint biztosító, ennyire szívükön viselték a sorsomat. Pechük van, mert húsz év elteltével is köszönöm, jól vagyok, kiváló szemüvegeim vannak, de akkori eljárásukat megjegyeztem. S bár a lejáratig nem mondtam fel a biztosítást, egyszer s mindenkorra tudomásul vettem, hogy ők bizniszben utaznak. Bizony, aki pénzre hajt, nagy pénzek felett diszponál, és még több pénzt akar csillogó-villogó irodaházainak fenntartására, annak reklámjában lehet Bach-kantáta és Shakespeare-szonett, üzleti tevékenységében azonban inkább Bokros Lajos szelleme kísért.
Most ez a szellem fogja uralni a magyar egészségügyet. Valakik majd megint nagyon jól járnak, mi pedig megint a szívóágon leszünk. Meg lehet ezt szokni? Csak beletörődni lehet az ilyesmibe – de nem szabad. Az egészségügy miniszteriális komisszárnője a napokban Afganisztánban tartózkodott, itthon annyira rendben van minden, miért is ne foglalkozna most az afgán nők egészségvédelmi gondjaival. A magam részéről helyeslem, hogy nincs itthon, addig se ír alá életellenes rendeleteket. Én még vállra vehető rakétával is ellátnám. Elég mokány hölgy, el fogja bírni. Lövészárokban kellenek igazán a harcedzett lények, akik nem lacafacáznak, nem válogatnak az eszközökben, ha megvan a célpont, és nem szokásuk agyukat terhelni az emberi élet szentségéről szőtt, közvetlen hasznot nem hozó gondolatokkal.
Gondoltak-e arra, hogy milyen remek orvosok, ápolók dolgozhatnak a magyar egészségügyben, hogy ennyi ökörség, ennyi szemtelenség, ennyi átgondolatlan intézkedés, a növekvő csecsemőhalálról vagy az ide-oda utaztatás során a mentőkocsiban életüket vesztő emberekről szóló hírek ellenére is az emberek többsége még mindig bizalommal keresi fel orvosát, elfogadja tanácsait, elhiszi, hogy az olcsóbb gyógyszernek nem lesznek mellékhatásai? És ez mérhetetlenül fontos. Nem csak erkölcsileg. Statisztikák bizonyítják, hogy a gyógyulás bizalom nélkül alacsonyabb hatásfokú.
Mert a döbbenet alján, amely nem képes elhinni, hogy egy igazi orvos nem hagy betegében két vesekövet, ha egyet már eltávolított, ott ragyog az elvesztegethetetlen bizalom aranyhomokja. Olyan tőke ez, amely bár kamatozik, mégsem lehet vele bankszámlát nyitni. A bizalom tőkéjének ingadozása számokkal alig mérhető, és a szívek homályában történik, nem a tőzsdepalotában. Ha a pénz mellé nem társul emberség, józan tudás, szakmai becsület, abból a köz javára nem kerekedik ki semmi, legfeljebb a porladó magánvagyonok kövérednek. A bizalom tőkéjét nem könnyű megszerezni, s még elvesztegetni is csak fokonként, módszeresen végrehajtott kíméletlen intézkedésekkel lehet. Ez az a tőke, amelynek visszaszerzéséhez nem lesz elég sem a svájci bankszámla, sem az újabb hitelfelvétel. Bár ezt a tőkét nem a pénzmozgások szabályozzák, nélküle mégis lelassul, még meg is állhat Magyarország vérkeringése. Ez az a tőke, a bizalom tőkéje, amely még él az emberekben orvosaik iránt – de veszedelmes ütemben fogy a körültekintés nélkül hozott, erőszakosan bevezetett intézkedések miatt a kormányzó pártok iránt. Ennek a tőkének a fogyását a jelenleg hatalmon lévők már nem tudják megállítani.