Az üres bölcsők kora Magyarországon

A Harvard Business Review népszerű független üzleti magazin az idei év húsz áttörő elméletének szerzői közt említette meg Phillip Longmant, aki többek közt Az üres bölcső című könyv szerzője (Basic Books, 2004). Az amerikai szerző legújabb kutatásai szerint a szociálisan, vallás tekintetében és politikailag konzervatív családok több gyermeket vállalnak. E ténynek számos hatása van a kultúrára, a politikára és a gazdasági életre. Longman az Egyesült Államokat hozza fel példának, ahol a
George Bushra szavazó, azaz inkább konzervatív értékeket valló államok az országos átlagtól 12 százalékkal magasabb termékenységi mutatószámmal rendelkeznek, míg a demokrata államok 13 százalékkal maradnak el az összes állam átlagától. A termékenység és a konzervativizmus közti erős kapcsolat azonban nemcsak az Egyesült Államokat érinti, hanem Európát, Izraelt és a Közel-Keletet is, ahol a történelmüket Ábrahámig közösnek valló keresztény, zsidó és iszlám kultúra tagjai felbecsülhetetlen értékként kezelik a gyermekáldást.
Mi okozza mégis a fejlett országok elnéptelenedését? Néhány évtizede még népszerű volt Paul R. Ehrlich biológus (tehát nem a Nobel-díjas orvos) 1968-ban alkotott víziója (A népesedési bomba, 1968) a túlnépesedés miatti apokalipszisről, amelyet a hetvenes–nyolcvanas évekre jósolt. A tudós azt is állította, hogy a katasztrófa megállítható, ha nem nő tovább a népesség, és társalapítója lett a Zéró Népességnövekedés (Zero Population Growth, új neve Population Connection) nevű intézménynek, amely fő feladatának tekinti a születésszám csökkentését a szegény országokban, a gazdasági fejlődés előmozdításának érdekében.
Nem kételkedem, hogy jó szándék vezérelte az alapítókat, Thomas Sowell közgazdásszal együtt azonban feltehetjük a kérdést: melyik ország lett gazdagabb attól, hogy elvesztette népességének felét? A gyermek nem a föld első számú ellensége. És nyilvánvalóan azok halnak ki elsőnek, akik ezt gondolják. Az Egyesült Államok hatvanas–hetvenes években született generációja elvetette a patriarchális magatartást, ami Longman megfogalmazásában röviden ma annyit jelent, mint feleségül venni egy tiszteletre méltó asszonyt, s felelősséget vállalni érte és a gyermekeikért. Nyilvánvaló, hogy ez nem tetszett mindenkinek: nemcsak a férfiaknak, hanem a patriarchális társadalom elvárásait elvető nőknek sem. És amint a nemi szerepek lazulnak, a születésszám csökkenni kezd, a patriarchátus visszatér, mert ez adta az utódokat és a jövőt még abban a periódusban is, amikor nem volt divatos.
Longman jóslata a visszatérésről az Egyesült Államokban beigazolódni látszik. A reproduktív korukat épp meghaladó amerikai nők húsz százaléka gyermektelen maradt, körülbelül ugyanennyi hányaduk egygyermekes. Következésképp a következő generáció túlnyomó többsége olyan anyától született, akinek kettő vagy több gyermeke volt, egy viszonylag keskeny szegmens tagjaként hordozta a konzervatív és/vagy vallásos értékeket, a családi minták többnyire öröklődnek, így az új generáció életében is sokkal fontosabb szerepet fognak játszani ezek az értékek, mint az elmúlt negyven-ötven évben. A többiekre pedig igaz Dick Cavett Emmy-díjas amerikai showman mondása: „Ha a szüleidnek nem voltak gyerekei, komoly esélyed van rá, hogy neked sem lesznek.”
A Harvard Business Review elsősorban vállalatvezetőkből és üzletemberekből álló olvasótábora számára megvilágítja e folyamat gazdasági folyományait. Már manapság is egyre nehezebb a munkaadóknak nőket toborozni. A kisgyermekkel rendelkező amerikai nők csökkenő arányban vállaltak munkát az elmúlt években. Az új patriarchális családmodell azokat a termékeket és szolgáltatásokat is nagyra értékeli, amelyek a családfő számára is lehetővé teszik az otthonmaradást. Jó példa erre az eBay, amely drasztikusan csökkentette a családi vállalkozások elé gördülő akadályokat. A nano- és biotechnológia fejlődése háztartások milliói számára teheti majd lehetővé, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszert, energiát és egyéb termékeket állítsanak elő otthon, amelyeket jelenleg a minőség és elérhetőség szempontjából egyre megbízhatatlanabbá váló globális piacokról szereznek be. Így létrehozható, vagy inkább újjáteremthető a tradicionálisan otthoncentrikus patriarchális család gazdasági bázisa is. Szükségszerű felkészülni a jövő vállalatainak az új generáció igényeire, ami eltér a letűnőben lévő dekadens korszaknak megfelelt szex- és erőszak-orientált figyelemfelhívási módszerekkel népszerűsített termékektől és szolgáltatásoktól.
Ez a máshol már múltba vesző pusztuló világ, lássuk be, tombolni látszik Magyarországon. Felesleges statisztikákat sorolni: mindenki tudja, hogy még az öregedő Európában is alig látott mértékben néptelenedünk el. A húszas és harmincas (sőt negyvenes) éveikben járók között divatos életformának számít gyökértelen és gyermektelen városi diplomásnak lenni. Az egyetemekről kikerült, frissen diplomázott fiatalok is ezt a számukra modernnek tűnő életformát célozzák meg, tartják üdvözítőnek, és nézik le konzervatívan gondolkodó társaikat. A korán családot alapító, gyermeket vállaló értelmiségi fiatalok sokkal inkább a kivételhez sorolhatók.
A budapesti Corvinus Egyetemen töltött éveim alatt számos barátom és ismerősöm közül senki sem házasodott meg vagy vállalt gyereket. Majdnem másfél évvel a diplomaosztó után sem változott a helyzet azoknál, akikkel még tartom a kapcsolatot. Talán annyi történt, hogy most már több érvet tudnak felsorolni a családalapítás és egyéb felelősségek elkerülése mellett. Szomorú, hogy épp a fiatal értelmiségi réteg gondolkodik ilyen szűk látókörűen. Hivatkozhatnak az ország nehéz gazdasági helyzetére, de leginkább ők engedhetnék meg maguknak a családdal járó kiadásokat. „Terézanyuk” járnak-kelnek mindenfelé, az egyik internetes újság celebhatározójának népszerűségi toplistáján hemzsegnek a családjukat elhagyó férfiak, pornósok, meghatározhatatlan családi helyzetben élő személyiségek. Túléli Magyarország ezt a hullámvölgyet? Eljön számunkra is újból a családok kora, vagy maradnak az üres bölcsők?

A szerző szociológus