Bajban a falu

Mit vetettél? – kérdeztem. – Kenyérnekvalót meg gondokat – hangzott a válasz. A beszélgetés régi történetet merített fel a múltból, amikor nagybátyám éppen így érkezett meg vetőgéppel, két lóval, és én, a betoppant vendég megkérdeztem: Mit vetett, Pista bátyám? Búzát meg bánatot. Az első kikel, a másik meg elfelejtődik. Most Laci öcsém apja után örököse a valamikori tizennyolc holdas tanyának, a kenyér magva mellé a gondokat emlegeti. Akkor, régen segítettem a vetőgépet a szín alá, a helyére tolni, most a traktor került először fedél alá, a gépet csak letakarta.

– Kerüljünk beljebb – mondta Laci öcsém a köszönés után.
– A gondokból mi lesz vetés után?
– Ahhoz okosabb ember kellene, hogy megmondja, én csak forgatom, de úgy nézem, hiába. Az egyik gond a másikat teremti, és talán úgy lett volna tisztább a kérdés: mit vétettem. Hanem akkor mégis beljebb kell kerülni.
Asztal és bor mellett tartalmasabb a beszélgetés, és Laci nem rejtegeti a gondolatait.
– Mit is vétettem? Azt, hogy nem hagytam itt mindent, és mentem a jobbik eszem után íróasztal mellé, hiszen papírom volt hozzá.
– Diplomád.
– Az. Agrárközgazdász.
– És ha mindenki elment volna, mi lenne a földdel?
– Azt találják ki a nagy okosok, az új szakértők, azokból van most minden ujjamra egy tucat is.
Másfelé akartam kormányozni a beszélgetést, ezért ott folytattam az udvarnál, amikor beállt a géppel, én pedig elébe mentem.
– Jókor került földbe a búza, kivártad az esőt, hamar kikel, megerősödik tél előtt.
– Az ember már bölcsebb lett. Eddig jósolgatta az időt, tervezgetett, számolgatott, okoskodott, és nagyapámnak lett igaza. Azt mondta, sőt danolgatta, ha a kedve felvirult: Hát a nyáron mért nem termett kender? Mert az Isten mindenbe a mester! Idejutott a nagy tervgazdálkodás is. De még azt is kibírtuk, hanem most igazi igába a nyakunk-derekunk. Ezt pedig úgy hívják: kocsis nélkül csak őgyeleg a szekér, míg árokba nem fordul. A lovak lábukat törik, a gazdát meg előállítják: miért engedte? De hiszen ők parancsolták le az ülésről, se gyeplő se ostor, mert őt mindenért előállítják, hogy ez se jó, az se, kalapjával a fejét is elveszítette. Bátyja! Lát itt maga csak annyi reménységet is a gazdálkodás számára, mint mikor kora ősszel nagyon siet lehunyni a nap, és még egyszer visszanéz, nem biztatni, de búcsúzni. Aztán sötét lesz. Ilyen lett a mi életünk, falun élőké, ma holnap már talán az utcán a világítást is lekapcsolják, pedig milyen öröm volt, amikor a sötét világ után egyszer csak kigyulladt. Úgy emlegették mint a szocializmus győzelmét. Iskolák lettek, vízvezeték, az is mint nagy diadal volt a gázfűtéssel együtt és ezekkel egyben a kényszer közös, a téesz sem lett olyan keserves, mint kezdetben. És ez most egyszerre mind hazugsággá vált, mert a nagy egyesítők az erőszakkal egybeparancsoltakat úgy verték széjjel, hogy a java az ő bandájukba igazodott, a beosztott, a gyalogmunkás, az állatgondozó, a nehezét húzó tag, viharkabátra vetkőzötten maradt, éppen a tél előtt.
– Ez azért mégis megbántottsággal tetézett szó.
– Csak kijózanodás. Először úgy kellett megrázzuk magunkat, hogy ezen a világon vagyunk? Csak aztán ráfizettünk a nagy csodálkozásra. Apám ugyan egyfolytában hitetlenkedett, de őt először kizaklatták a házból kulák bélyeggel, katonaság helyett munkaszolgálatra, aztán nyers nyakasság ide meg oda, beíratták a közösbe, mert a maga gazdaságában is vitte valamire, és a közöst, amikor engedték, egyenesbe kormányozta. Mi lett a köszönet? A szétveréshez nem állították, mert ellenezte a meggondolatlanság bomlását. Ő igazságot akart: ne menjenek új bizonytalanba a gyönge, de dolgos emberek. Ezért meg is kapta: hát István bátyának tetszett a kényszer? Nem tudjátok, hová tart a világ, védte volna a megélhetés átmenetét, de az osztozkodók jobban bírták, hanggal is, hazugsággal is. Egy-két év után a falu azon vehette észre a nagy változásokat, hogy az új birtokokon két-három hektártól kezdődően hatvan hektárig lehetett ugyan termelni, de nem volt kinek. Mindent darabokra törtek, mert úgy lett zavaros a tiszta víz – termelés-értékesítés, abból könnyebb volt halászni.
– Maradjunk a portádon. Géped, felszerelésed megfelel mindenkor, apád híre-neve kötelez is, a község igazodik utánad.
– Nézze! Már mostanában maga sem jár annyit köztünk, mint régen, így nem hallja meg az ismétlődő sértegetéseket. Tüntettünk, kimentünk az országútra, hogy figyeljenek már ránk, gödörbe jutottunk a gabonával. Odaküldözgettek nagy szájjal bosszantókat, hogy ötmilliós géppel tüntet, jól megy a parasztnak. Elkotródtak, amikor visszaszóltunk, mert mind gyáva az ilyen ránk uszított, és mi meg elgondolkodtunk. Ha csak kettőt srófol rajtunk az állam meg a bank, kinyújtózunk. Az a gép mind kölcsönből került, és a törlesztést megszoríthatják. Kezükben vagyunk. Ugyanúgy, mint az államnak akkor emelnek az üzemanyagon, amikor akarnak, jó indok a világpiaci ármozgás. Kényszerállapot ez, kivárásra játszanak: mikor omlik össze egyszerre ezer meg ezer kisgazdaság, akkor aztán árulhatják a földjeinket.
– Ez csakugyan cérnaszálon függő kard.
– Minden ilyen, mert így tervelték még Kovács László elvtársék, de ő is elhúzódott a felelősség elől. Az uniós kenyér biztosabb. Mi nehezebben felejtünk, mert a föld még nem mozog alattunk, még nem rántják ki alólunk. Készülnek arra is. Múltkor egy este azt mondja valaki: hallottátok, szükség volna hazai tejre. Azt feleli a szomszéd, ugyan, nézzük csak széjjel, hány autó szaladgál körülöttünk és hány tehén maradt a nagy szervezgetésben? De már azt is számolgatták, hogy a nagyjószágok menynyi ártalmas gázzal szennyezik a levegőt. Szóval szaladjon az autó, irtsuk tovább a jószágállományt. A mi ilyen összejövéseink csupa panasztalálkozók, soroljuk a gondokat.
– Amelyeket nem lehet földbe temetni.
– Nem is, de súlyát nem érzi, aki tetézi.
– Mégis, valami kikapaszkodás nem mutatkozik?
– Miért, bátyám? Az ország állapota mozdul egy lépést is előbbre? Szemfényvesztés a kormány minden próbálkozása. Máskor úgy tanítottak öregjeink: hétfőn füllent, kedden nagyot mond, szerdán hazudik, csütörtökön támad, hogy nem hiszed, pénteken törvényt ül feletted. Szombaton kihirdeti a maga igazságát, vasárnap meg iszik rá egyet, hogy milyen jól sikerült minden. Mondom tovább: aki ma hazudik, holnap már lop is, és holnapután nem riad vissza semmi erőszakosságtól a maga érdekében. Bizonykodhat nekem akárki is, itt tartunk. Temetik a falvakat a szemünk láttára. Bezárják az iskolákat, nyugdíjba kényszerítik a jó tanítókat, felbomlanak a testületek, megtanítanak bennünket az egészségünkért kálváriát járni, és megdörzsölik a kezüket: majd csak kitöröljük ezt az elavult népi-romantikás világot mindenkiből. Az öregje sírba viszi, a fiatal meg többet nem is találkozik azzal, milyen is volt a családokra épített falusi élet. Voltunk egyszer koldusország, lesz belőlünk szolgaország.
– De most már mégis határozottabban állok ellene a fejtegetésnek, ha hagyjuk!
– Nem hagynánk, ha módunk, lehetőségünk krajcárnyi is volna. Leszegényedtünk. A szegény ország népe csak szolgaország lesz. Idézzük csak fel a múltat: minden hatalom a dolgozó népé. A munkásosztály vezetésével felépítjük a világkommunizmust. A szocializmus csak előszoba, a kommunizmus a kiteljesedés, ahol minden ember munkája és szükséglete szerint a nagy közösből részesül. Igazságosan. Akkor most tessék nekem megmondani: hová is lettek a nagy igehirdetők? Megmondom: vállalkozók, tulajdonosok, részvényesek, birtokosok, akárcsak a régi méltóságos, kegyelmes urak, bárók, bankárok, akik ma azt tanítják, ez volt a történelmi igazságszolgáltatás, hiszen talán a szovjet szabadsághozók már ezt készítették elő! Említek egyetlen példát. A szerencsétlen hajdú-bétesek ma is vádolják Bajnait, aki a nagy csődöt tökéletesen megúszta. Film volt róla, idős, hívő kommunista ember a mostani miniszterelnökhöz fordult egyetlen jó szóért. Várta, várta a levelére a választ, meghalt magárahagyottságában összetörten. Most újra tisztséget kapott Bajnai. Ő lett a pénzosztó. Közben kirobbant az eddigi osztók felelőssége, akik felett, „a trógerek felett”, majd ítélkeznek az igazi felelősök. Ezek után mit várjon a magamfajta szerencsétlen, aki hiába látja a bűnösöket a bűnükkel, hiszen mennyi rendezetlen gazságra nem tettek pontot, nem hirdettek ítéletet, de egyszer-egyszer emlegették, már háromkötetnyi a per anyag. És?
Azért ne sajnálja, hogy meglátogatott, bár csak szomorítottam. De valamelyik erdélyi írónál egyszer azt olvastam: és az igazság egyszer mégis kivirágzik. Talán apámnak éppen maga hozta a könyvet. Na, hátha megérjük.