Érdekek vagy értékek?

Bár nem előzte meg nagy izgalom a portugáliai Mafrában tartott EU–orosz csúcsot – azzal mindenki tisztában volt, hogy lényeges áttörés a kapcsolatok javításában nem várható –, mégis kissé ünnepélyes volt a várakozás, hiszen az 1997-ben megkötött partnerségi és együttműködési megállapodás óta ez a huszadik ilyen találkozó. A kormányfők évente kétszer meghatározzák a kapcsolatok stratégiai irányait; miniszteri szinten pedig még gyakoribbak a találkozók, az orosz uniós nagykövet például havonta találkozik az unió külpolitikáért felelős vezetőivel. Az unió 1990 óta a TACIS-programban (a Független Államok Konföderációjának adott technikai segítségnyújtás) 2,7 milliárd eurót adott a FÁK országainak. Mindazonáltal a kapcsolatok nem felhőtlenek, legalább négy olyan kérdéskör van, ahol az érdekek és a nézetek erősen ütköznek: az energetikai együttműködés, Koszovó, Irán és a volt szocialista országokban tapasztalható oroszellenes érzelmek. Az EU kőolajimportjának 30, gázimportjának 44 százaléka Oroszországból származik, és Nyugat-Európa függősége az orosz szállításoktól a jövőben csak fokozódik. Épp ezért az unió számára nem mindegy, Oroszország mennyire megbízható szállító, és hogy az energiaszállításokat nem akarja-e politikai nyomásra felhasználni. Orosz szemmel nézve a dolog hasonlóan néz ki, hiszen az ország devizabevételeinek megközelítőleg hatvan százaléka az EU-ból származik, tehát ő is függ az uniótól, ami pedig a politikai nyomást illeti, az „európai értékek” számonkérése az oroszokon szintén ebbe a kategóriába sorolható.
A Nyugat kapcsolata Oroszországgal akkor romlott meg, amikor az ország nemzeti vagyonát széthordó oligarchákat Putyin nyakon csípte, megakadályozva ezzel, hogy az ország alapvető természeti erőforrásai külföldi kézbe jussanak, ami természetesen sértette a befektetők érdekeit. A jelcini káoszból feltápászkodó Oroszország igyekszik visszaszerezni korábbi világpolitikai szerepét is, és itt kerül konfliktusba az unióval például Irán, Koszovó vagy az amerikai rakétavédelmi pajzs kérdésében.
Ugyanakkor az EU részéről jelentős a törekvés a pragmatizmusra. Peter Mandelson, az unió angol származású kereskedelmi biztosa például a héten egyik beszédében síkraszállt az Oroszországgal való megegyezésért, kiemelve, a stratégiai kérdések megvitatását nem lehet egy kalap alá venni az olyan részletkérdésekkel, mint a rönkfa exportjára kivetett adó vagy a húsimport korlátozása az EU egyes országaiból. Mandelson érdekekre és nem érzelmekre alapozott véleményében bizonyára figyelembe vette egyik elődje, Lord Palmerston XIX. századi angol külügyminiszter kijelentését, miszerint Angliának nincsenek örök barátai és örök ellenségei, csak örök érdekei vannak, és vezető politikusainak az a kötelessége, hogy ezen érdekeket kövesse. Ez az elv érvényes lehet az unióra, azon belül hazánkra is.