Tizenhárom olasz riporter járt azokban a napokban Budapesten, hogy beszámoljanak lapjaikban a forradalmi eseményekről. Különböző hotelekben szállásolták el őket, és itt élték több napon át tudósítói életüket. November 4-én hazájuk nagykövete – egy orosz tank segítségével – bevitette mindnyájukat az olasz követségre. A követség azonban nem volt felkészülve arra, hogy tizenhárom újságírót altasson és etessen, talán még tizenhárom foteljük sem volt, ezért az épület mellett lévő Képző- és Színművészeti Főiskola kollégiumához fordultak segítségért. Abban az időben a kollégium lakója volt többek között Csurka István, Gaál István, Fülöp Zsigmond, Garas Dezső, Gombár Judit és Maár Gyula, a képzőművészek részéről pedig Paál István, Bányai József, Dede Ernő, Csisztu Mihály és Tóth Sándor.
– Mi adtunk nekik matracokat – emlékezik a Képzőművészeti Főiskola akkori szobrásznövendéke, Tóth Sándor. – A vaságyakon három-három matrac volt, kivettünk egyet-egyet, s a megmaradt kettőt-kettőt átforgattuk hosszában. Ami felszabadult, a pokrócokkal együtt átvitték az olaszokhoz. S ez már elég volt ahhoz, hogy összebarátkozzunk. Az újságírók egyikét Sergio Perucchinak hívták, aki 1956-ban a Vie Nouove nevű képes olasz hetilap munkatársaként tartózkodott Budapesten. Kommunista újságíró volt, október 30-án vagy 31-én Lukács Györggyel, a Nagy Imre-kormány kultuszminiszterével is tárgyalt. A vele folytatott beszélgetésről aztán beszámolt nekünk a diákszállón. Elmondta, hogy Lukács miként vélekedik az ország helyzetéről, a szovjet csapatokról és a jövőről. Amikor az olasz újságírók november 9-e után hazautaztak, megírták a tapasztalataikat, a benyomásaikat, és ezután farolt ki az olasz és a francia kommunista párt a Szovjetunió mögül.
Sergio Perucchi részt vett 1996-ban, a forradalom negyvenedik évfordulójának tiszteletére rendezett udinei konferencián, ahol felolvasta az egykori jegyzeteiből, feljegyzéseiből készített riportját. Egyúttal bemutatta a fotóit is, amelyeket illusztrációként az 1956-os írásaihoz használt.
A közelmúltban eredeti ötlete támadt: jó lenne tudni – gondolta –, hogy a fényképeken látható személyek sorsa miként alakult? Élnek-e, meghaltak-e? Megkérte egyik fiatal kollégáját, nézzen utána Budapesten, megtudható-e valami a hajdani barátokról. Így jutottak el a fényképek a Képzőművészeti Főiskolára, ahol az egyik fotó láttán valaki felkiáltott: „De hiszen, ez a Tóth Sanyi!”
– Megtaláltak – mondja a szobrász. – És ezek után hárman, akkori diákok elmentünk az Olasz Intézetbe, ahol találkoztunk a fiatal olasz újságíróval meg a magyar tolmácsával, és elbeszélgettünk 1956-ról. A rólam készült fotót megkaptam ajándékba, és egy másik fényképet is, Sergio Perucchiról. Emlékszem-e rá? – kérdezték. Nem emlékeztem. Perucchi az 1956-os fotó mellé néhány sort is mellékelt, abban a reményben, hogy előkerülök. Ez állt benne:
„Talán még időben kifejezhetem hálámat… Azokban a napokban, amikor ön olyan aktívan vett részt Budapest védelmében, nagyon értékes segítséget nyújtott a munkámhoz és az események megértéséhez. Elküldöm önnek annak a pillanatnak a drámai bizonyítékát, amikor november 8-a reggelén Éva elmesélte, hogyan estek el az ön társai. Szeretettel és nagyrabecsüléssel: Sergio Perucchi.”
A fiatal olasz újságíró elvitte a hírt Rómába, hogy megtalálta Tóth Sándort. A szobrász pedig ez év májusában útra kelt az Örök Városba, hogy ötvenegy év múltával újra találkozhasson Perucchival. – Gondolkodtam, mit vigyek ajándékba – mondja a szobrász. – Végül egy kis érmet csináltam, ami ’56-ot idézi, a „Csizma teret”, a tankokat, Perucchi arcával. Zavarban volt, hogy mivel viszonozza, és köszönetképpen az Igazság című lap utolsó, november 7-i számával kedveskedett nekem, amelyből szerinte nincs még egy a világon. Perucchi kivitte magával az egyoldalas, eredeti példányt, és ötvenegy évig őrizte!
„Igazság – A magyar forradalmi ifjúság és honvédek lapja” – olvashatjuk. A szóban forgó szám főcíme: „Az egész nép talpon! Veszélyben a haza!” A vezércikk helyén Eörsi István Szomorú bíztató című verse áll: „Csöpp hazám a térképen piros folt, / Minthogyha egy óriás szíve vére / Csöppent volna közepére / Vér itt egyébként is sok folyt. // Azért piros itt e föld helye, / Mert e földön minden centiméter / Be volt sűrűn permetezve vérrel / Emlékszik a Sajó, a Csele.” Stb.
A lap alján kövér betűkkel bocsánatot kérnek a szerkesztők: „A nehéz helyzetre való tekintettel korrektúra nélkül jelent meg a lap!” Apró betűkkel pedig a szomorú vég: „A mai napig védtük a nyomdát és a szerkesztőséget. Holnaptól máshol harcolunk az IGAZSÁGÉRT!”
– Hogyan emlékezett vissza az olasz újságíró 1956-ra?
– Ma, 82 évesen is a forradalom bűvöletében él – állítja Tóth Sándor. – Azt mondta nekem: boldog lehetek, hogy annak a nemzetnek vagyok a fia, amelyik 1956-ban a világ csodálatát kiváltotta. Bevallotta, hogy egész életét meghatározta az a néhány nap, amit 1956-ban nálunk töltött. Pedig ma is baloldali gondolkodású embernek tartja magát. Egyedül él, meghalt a felesége. Róma egy pompás helyén lakik, alatta a Tiberis folyik.
– A fotó – ahogy a leveléből kiderül – november 8-a reggelén készült.
– Igen. Én a kor divatja szerint svájci sapkában mesélem el, hogyan estek el a társaim: Bódis Antal, Csűrös Zoltán, Kamondy Sándor, Kovács József. Ma mind a négyüket egy-egy dombormű örökíti meg a főiskolán.
– Ajándéka volt a sorsnak a találkozás.
– Mindketten így gondoljuk. Ahogy átölelt, ahogy kikísért, ahogy integetett. Minden gesztusában benne volt a térdhajtás 1956 hősei előtt. Hiába, fiatalok is voltunk, tele illúzióval. Aztán nagyon hamar felébredtünk. „Foszd meg az átlagembert az illúzióitól, és megfosztod boldogságától” – mondja Ibsen.
kilátás a legfelső emeletről
(Részlet Sergio Perucchinak az 1996-os udinei konferencián felolvasott riportjából.)
„A világsajtó által publikált szép fényképek arra szolgáltak később a KGB-nek és Kádár rendőrségének, hogy azonosítsa a magyar hazafiakat. Egy jó nagyításon nem kerülik el a figyelmet a szovjetek ellen elkövetett, gaztettek – gondolták –, a rendezvényeken és a temetéseken való indokolatlan jelenlétek, egy megsemmisített tank előtt elejtett mosoly, a halottakat siratók beteges könnyei. Az óriásnagyítás a legrejtettebb gondolatokat is feltárhatja. Íme, a bizonyítékok királynője.
Nem vagyok hivatásos fotós, a fényképet, mint eszközt, az írott szó segítőjeként használom. Azokban a napokban a filmre is gondolnom kellett, amelyet Bécsben hagytam, és nyilván nem vehettem ki egy budapesti optikai szaküzlet kirakatából sem, ahol az üveg a robbanások következtében kitörött. Senki sem merészelte rátenni arra a kezét, még a tolvajok is sztrájkoltak. Egy diák azonban nekem ajándékozott egy pár Kelet-Németországban gyártott tekercset, kitűnő minőségűt, ahogy azt később megállapítottam.
November 6-án, kedden, a második szovjet beavatkozás harmadik napján, ezúttal a fényképezőgéppel visszatértem a Thököly út és a Dózsa György út találkozásánál lévő, a jegyzeteimben a »partizánok házaként« jelölt egyik épület legfelső emeletére. Onnan fentről egy égett szovjet páncélost lehetett látni a Dózsa György úton. A Thököly út szabad volt, de mindenki tudta, hogy több tank is jön majd. Maritza (valószínűleg Marika – a szerk.) bombákat készített. Húsz év körüli lehetett, szeme nevetős, orra kicsit turcsi, szája szépen metszett, haja szőkésbarna volt, amely kilátszott a kucsma alól. Fázott, így sálját a nyakán magasra tekerve, kabátját pedig jól begombolva viselte; a keze berepedezett, és kicsit véres volt. Arra kértem, menjen az ablakhoz, ahol egy fiatal, szigorú arcú férfi, katonazubbonyban, géppisztollyal az utcát kémlelte. Beállítottam az objektív nyílását, de nehéz volt megfelelő szöget találni, mert a fény a férfire esett, és árnyékban hagyta Maritza arcát. Mielőtt kattintottam volna, a fegyverre mutatva azt kérdeztem:
– Nem veszélyes egy ilyen fényképet publikálni?
– Úgy érti, ha az oroszok meglátják? És mi még életben vagyunk? Valószínűtlen… Fényképezzen csak, legalább látszik, hogy még létezünk! …
A katonazubbonyos férfihez fordult:
– Európában senki sem tudja, hogy létezünk…”
origo.hu
Orbán Viktor: Mindent köszönünk, Szentatya. Búcsúzunk
