Franchise

S Z Ó L Ó

Évszázadokon át falécek közé tekerték és fapolcon érlelték a gorgonzola sajtot, mert a fa szívja fel az érés-száradás során kicsepegő nedvességet. Az uniós szabályozás nyomán a sajtot ezentúl műanyag takaróba kell burkolni, mert az higiénikusabb, jobban tisztán tartható, mint a fa. A gorgonzola készítői előre rettegnek attól a pillanattól, amikor Brüsszelben valakinek eszébe jut, hogy a polcokat is ki kell cserélniük műanyagra. Nem a pénzt sajnálják. A sajtot. Ez még nem a franchise, ez csak a szülőszobája. Íróasztal mellől érkező, ésszel föl nem érhető ostobaság. Nem is ártalmatlan. Tönkreteszik vele a gorgonzola sajtot.
A franchise francia eredetű angol szó, magyarra le nem fordítható. Lényege, hogy valaki pénzért átadja egy értékkel rendelkező név, védjegy, valamint a hozzá tartozó üzletviteli tapasztalat használati jogát. E rendszer nyomán tehát a világ bármely pontján találhatunk ugyanolyan éttermeket ugyanazzal a berendezéssel és kínálattal (lásd McDonald’s), ugyanolyan szállodákat ugyanolyan párnahuzattal. És egy kis politika: a franchise-szerződések ellen gyakoriak az antiglobalista fellépések, előfordultak már támadások is gyorséttermek ellen. A kritikák főleg azt hangsúlyozzák, hogy a külföldi tőke behatolásának eszközeként e szerződések kiszolgáltatott, alárendelt szerepre kárhoztatják a részt vevő hazai vállalkozókat, és közvetlenül veszélyeztetik a kisvállalkozások megélhetését (forrás: Wikipédia).
A szépen kidolgozott rendszerbe nem szokott hiba csúszni, hiszen a szabályokat úgy állapítják meg, hogy azok a leggazdaságosabb és legésszerűbb működést eredményezzék. Aki franchise-vállalkozást indít, megmenekül a gondolkodás nehéz munkájától. Csakhogy az élet nem szereti az uniformizálást. Az élet szerencsére bonyolult, érdekes és változatos, nem lehet számítógéppel megtervezni. Bemegy például az éhes vevő a gyorsétterembe, amelyik azzal hirdeti magát, hogy ízlése szerint készíti el az ebédjét. A vevő elhiszi. Olyan ügyesen adják el neki, hogy eszébe sem jut, ez mégiscsak egy önkiszolgáló, nem a Gundel, itt ezer forintért nyomnak valamit az orra alá, nem tízért, emiatt vágya is erősen korlátozott: megszabják neki, hogy meddig tarthat választási lehetősége. Vagyis szabadnak érezheti magát egészen addig, amíg a korlátokon belül marad. Választhat háromféle szószból, eldöntheti, kér-e a salátájára bazsalikomot, ruccolát, mézet vagy nikecellt. A vevő elégedett, a pultos készséges. Hátat soha nem fordít, nehogy a vevő azt hihesse, valami meg nem engedett anyagot tesz az ételébe. A kiszolgáló viselkedése és öltözéke is része ugyanis a franchise-nak. Az alkalmazott mindig kedves és előzékeny, és munkaidő alatt nincsenek szükségletei. A szabályok mindezt így írják elő. Gond akkor van, ha a vevő komolyan veszi, hogy szabad választása van, és tripla adag mazsolát kér. Csakhogy ilyen nincs. Ilyen kód nem szerepel a pénztárgépben. Erre a lehetőségre nem gondoltak, de valószínűbb, hogy nem is akartak gondolni a rendszer kidolgozói, hiszen pontosan tudták, hogy nem a szabadságot árulják a boltjukban, hanem a szabadság látszatát.
Micsoda találmány! Volt módunk élvezni eleget a Kádár-rendszerben. Azt mondták: békén hagyunk, ha rendesen viselkedsz! Aki nincs ellenünk, az velünk van. (Lehet, hogy ezt fordítva mondták?) És a többség ezt elfogadja, hiszen szüksége van a szabályokra, amelyek mozgását és gondolatait kordában, pontosabban keretek között tartják. A franchise a globális szocializmus, csak nem az újságokban, hanem az üzleti életben. Ugyanolyan ravaszság. Kérdés, kiterjeszthető-e tartósan a világra. Megunjuk vagy megszeretjük?
Félő, hogy megszeretjük.