Fél nyolckor, a helyszín felé tartó buszon láttunk két tizenhat év körüli „forradalmárt”, mindenféle nemzeti hangulatú kitűzőkkel. Arról beszélgettek, hogy nem tudják, mi lesz. A Ferenciek terén csak néhány komor, egymás közt fojtott hangon beszélgető csoport jelezte, hogy valami készül. Az Erzsébet híd sárgállott a sajtósok csíkos mellényeitől – száznál is többen lehettünk –, tüntető viszont nemigen akadt. A Jégbüfénél az emberek kirakatokat nézegettek, s – élve gyülekezési jogukkal – a hetes buszra vártak.
És aztán: az egyszerű kék egyenruhás rebiszesek mellett megjelennek a tömegoszlató rohamosztagosok, a rendőrség járműveivel lefoglalja az út szélső sávjait, s kezdődik az elterelés, a dugó. Ekkor lép akcióba Novák Előd, a Jobbik társelnöke, mellénye hátán felirat: politikai elítélt. Mint magyarázza, a tavaly őszi események során háromszor állították elő és tartották fogva törvénytelenül, erről már jogerős ítéletek születtek, s csak a kártérítési perek befejeződésére vár. Nyakában dob, amelynek pergésére megkezdődik a blokád. Novák kiáll az út közepére, körülötte fotósok alkotnak sorfalat: kattognak a gépek. A rendőrök nem tudják megközelíteni, végül azonban egy huszáros rohammal mégis kikapják a fotósok gyűrűjéből, és berakják a rabomobilba. Összesen két-három autó próbálkozik a tömeg ovációja közben azzal, hogy műszaki hibára hivatkozva megáll a hídon. A rendőri fellépés azonban hatásos, a járművek hirtelen megjavulnak. Jönnek mopedesek is, de a túlerőt látva, inkább továbbállnak.
A lassan összeverődő tüntetők közül néhányan a fotósok és a rendőrök példáját követve kiállnak az útra. Őket gyorsan visszazavarják a járdára, úgyhogy a hídon csak a rendőrök és a média munkatársai örülhetnek az autómentes napnak. Hasonló akció zajlik a budai hídfőnél is. A tüntetők csekély száma nem szegi kedvét az intézkedő erőknek – újabb és újabb csapatuk érkezik, s a híd lábához szorított, dagadó tömeg és a rendőrök közt megindul a párbeszéd. A tüntetők szónoklatokkal igyekeznek meggyőzni a rendőröket, hogy ne védjék tovább Gyurcsány erkölcstelen, népnyúzó diktatúráját. Gonda László, a Kossuth tériek vezére élen jár ebben.
Két fiatalembert kérdezünk, mi várnak a megmozdulástól. Nem tudják, felelik, az iskolából lógtak el, nemsokára vissza kell menniük, de az jó lenne, ha a kormány lemondana. Fiatal anyuka áll a rendőrsorfal elé farkasszemet nézni, a hátára kötve alvó kisgyerek (nagyon édes). Kérdezzük az anyukát, nem gondolja-e, hogy azért ez veszélyes. Az lenne veszélyes, feleli, ha ilyen rendszerben kellene a gyereknek felnőnie; s közli, ha rendőri intézkedésre kerül sor, elmegy innen.
A feszültség nő, aztán kirobban. A járdákra szorított tüntetők közül kiemelik a „hangadókat”, vagyis azokat, akik Árpád-sávos lobogót lengetnek. „A zászlóra támadtok, szemetek?” – ordítja az egyik demonstráló. Gonda László azt kiáltja: „becsületes magyar ebben az országban csak börtönben lehet” – aztán leugrik a híd korlátjáról, és a rendőrök kezére adja magát.
A demonstrálókat a legalább félszáz újságíró saját testével védi. Beszorultunk a rendőrök sorfala és a tüntetők közé. A hatósági hangosbemondó „hölgyeim és uraim” megszólítással nyit, a folytatásból kiderül: el kell hagynunk a hidat, mivel „a rendezvényünk jogsértő”. Hölgyeink és uraink pfujoznak, vitatkoznak, ugyanakkor engedelmesen húzódnak lefelé.
A Ferenciek tere felé eső területen nagy csődület támad; egy autó megáll a külső sávban, és felszólításra sem akar továbbmenni. A rendőrök körülveszik, kiszállítják a sofőrt. Odalépünk az intézkedő közeghez, mire azt mondja, menjünk innen. Megkérdezzük, vajon ez is műveleti terület? Azt feleli, hogy nem, de ne álljunk a háta mögé.
– Nem a háta mögött állunk – válaszoljuk. Erre felszólít, hogy most rögtön álljunk „kettő méterre” tőle. Közöljük, a megegyezés érdekében lépje le nekünk a két métert. Közben megérkezik a tréler, a kocsit ráemelik. A sofőrrel a rendőr közli, hogy előállítja. Hiába kérdezi a férfi, hogy miért, de nem kap választ. A rendőr megint ránk néz, és tudakolja, nem megyünk-e innen. Mondjuk, hogy nem, ugyanis dolgozunk; dolgozzon ő is. Közben megszólal a rádiója.
– Figyelj, nincs körözés alatt, találjátok ki, hogy milyen indokkal tudjátok előállítani.
Megkérdezzük, pontosan kinek a feladata lesz kiötleni az előállítás indokát, de nem kapunk választ.
Közben a kiszorítás során az Echo TV tudósítójának fején csattan saját kamerája: a rendőrök illedelmesen megkérdik a vérző fejű embert, igényt tart-e orvosi segítségre. Elvisznek egy fiatalembert is, aki hazaárulónak nevezte őket. Előbb azt közlik hangosbemondón, hogy a budai hídfő felé hagyjuk el a műveleti területet – ez ugyanakkor épp a rendőrsorfalak miatt lehetetlen –, később azt az instrukciót adják: a Vámház tér felé induljunk. A rendőrsorfal lépésenként közeledik, s a hangosbemondó újra közli, hogy a Fővám tér felé hagyjuk el a területet, mire mindenki elindul a Ferenciek tere felé. Teljes a káosz. Az egyik tüntető egy elég harsány hangosbemondó készülékkel felszólítja a rendőrséget, hogy hagyjon fel a jogsértő viselkedéssel, hiszen az állampolgárok gyülekezési jogát korlátozza; sétálni mindenkinek joga van, s a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletének értelmében a békés demonstráció, még ha nincs is előre bejelentve, nem oszlatható fel. Egy ideig vitázik a két hangosbemondó, elég nagy a ricsaj.
Kezdenek nyomni minket a Ferenciek tere felé, de ott sincs megállás. A templom sarkán a megszokott öreg koldusasszony ácsorog „szegény vagyok” felirattal a nyakában; előbb a tüntetők kocognak el mellette, aztán rendőrök, de a kezében tartott kis dobozba most nem dob senki. A lagymatag fogócska folytatódik, egészen az Astoriáig. Ott aztán ujjongó csődület támad a kereszteződésben rekedt busz körül, melynek kerekéből az egyik „forradalmár” igyekszik leengedni a levegőt. A buszsofőr rezignáltan ül a helyén.
Megjelenik egy kekiszínű rendőr-teherautó, kordonrácsot szállít. A tüntetők próbálják feltartóztatni, de közéjük hajt, és továbbrobog a Ferenciek tere felé. Jobbról is, balról is megjelennek a rendőrök, majd három irányból egyszerre rohanni kezdenek felénk. Szedjük a lábunkat, futunk a Blahára, nyomunkban a karhatalom; hirtelen oldalról támad ránk egy szakasz, nem tudunk tovább futni, beszorítanak egy mellékutcába. Ide már nem követnek.
És ez jó.
A Blaha Lujza téren a szokásos péntek délelőtti hangulatot csak a rendőrök tömeges jelenléte zavarja meg. A villamospályán sorban álló Combinók most valóban óriáskígyóra emlékeztetnek. A tanácstalan járókelők figyelik a tömött sorokban érkező, ide-oda szaladgáló rohamosztagosokat, és szitkozódnak, hogy még a metró sem megy. Világnézeti viták lángolnak fel: egyesek a „randalírozó hülyegyerekeket”, mások Gyurcsányt szidják.
Tüntetésnek, gyülekezésnek nyoma sincs. Azonban bő negyedóra elteltével is úgy tűnik: a rendőrök nem fogták fel, hogy a történetnek vége. Odaállunk a láthatatlan ellenféllel leszámolni készülő csoport mellé. A vezető további utasításokat ad:
– Megkezdjük az igazoltatásokat, ruházat alapján megállapítjátok, ki tartozik a tüntetők közé, szükség esetén kiemelésre, előállításra kerül sor!
Odaszólunk, hogy a demonstrációnak vége, s megkérdezzük, milyen ruházat utal arra, hogy valaki tüntetőleg tartózkodott imént a hídon. Azt felelik, ez hadd maradjon szolgálati titok.
origo.hu
Párkányi fürdő: Eredményre jutott a szlovák közegészségügyi hivatal az agyevő amőba által fertőzött fiú ügye kapcsán
