Homályban az alagút vége

Jövőre folytatódik hazánk felzárkózása – ezekkel a szavakkal mutatta be a parlamentnek a jövő évi költségvetést a minap Veres János. Nos, hogy a pénzügyminiszter pontosan mit ért felzárkózás alatt, egyelőre nem tudni, hiszen a jövő évi költségvetésből sok minden kiolvasható, de az, hogy közelednénk a fejlett uniós tagállamok felé, semmiképpen sem. Mielőtt azonban megnéznénk, valójában mi is olvasható ki az új büdzséből, érdemes néhány szót szólni arról, hogy mi hiányzik belőle. Az idei évhez hasonlóan a 2008-as költségvetésnek is az a legnagyobb problémája, hogy nem mutat az ország számára kiutat. Nem tudni, mitől fog felgyorsulni a jelenleg stagnálás közeli állapotban lévő magyar gazdaság, mely intézkedések biztosítják majd versenyképességünk javulását, s milyen tényezők hatására tudunk elmozdulni az új uniós tagállamok ranglistáján az utolsó helyről.
A kormány még mindig nem látja a kiutat, hiszen a jövő évi büdzsé – előző évi társaihoz hasonlóan – nem kezeli a magyar gazdaság legsúlyosabb problémáit. Meg sem kísérli elhárítani azokat az akadályokat, amelyek eddig is gátolták hazánk fejlődését: az óriási mértékű állami központosítást, az unió egyik legmagasabb adóterhelését, a kirívóan alacsony foglalkoztatást, valamint a terebélyesedő korrupciót és a bürokráciát. S hogy miért hiányoznak még mindig a gazdaságot felgyorsító intézkedések? Erre talán a legkézenfekvőbb válasz a szakértelem és a hozzáértés hiánya. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt években sem a helytálló gazdaságpolitika miatt tudott bővülni gazdaságunk. Erre legutóbb maga a pénzügyminiszter hívta fel a figyelmet, elismerve: eddig is csupán jelentős eladósodás mellett – azaz adósságból – tudott 4 százalék körüli növekedést produkálni a magyar gazdaság. Csak emlékeztetőül: amikor erre a problémára és a felduzzadt államadósság veszélyeire a Magyar Nemzeti Bank és annak azóta leköszönt elnöke, Járai Zsigmond figyelmeztetett évekkel ezelőtt, akkor elfogultsággal és gáncsoskodással vádolták az intézményt és vezetőjét.)
Az állam jövőre is rátelepszik a gazdaságra, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy jövőre a megtermelt érték csaknem felét veszi el az állam különböző jogcímeken. Az elvonás mértéke a legmagasabb az új uniós közép- és kelet-európai országok között, jóllehet éppen ezek a tagállamok számítanak hazánk legfőbb versenytársainak. A jelenlegi túlzott központosítás megfojtja a hazai vállalkozásokat, amelyeknek egyre kisebb része képes a beruházásokra, és amelyeknek egyre jelentősebb hányada küzd napi pénzügyi problémákkal.
Átfogó adóreformról ígéretek sokasága hangzott el az elmúlt egy évben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szájából. Ezekben a fogadkozásokban azonban mindössze annyi volt a közös elem, hogy a távoli jövőről, és természetesen adócsökkentésről szóltak. A mindenféle bizottságok, versenyképességi kerekasztalok sem hoztak érdemi előrelépést. Amúgy igencsak látszategyeztetésre vall az a gyakorlat, amikor a tárgyalásokra érkező gazdasági érdekképviseletek komplett, számításokkal alátámasztott javaslatait egyetlen esetben sem fogadják el. A közterhek átalakítására pedig egyre égetőbb szükség lenne. Jelenleg a magánszektorban dolgozó 3,2 millió magyar tartja el a többi 6,8 milliót, azaz keveseknek kell nagyon sok adót befizetniük az államkasszába. Beszédes példa: ezer eurónak megfelelő bruttó fizetés után egy magyar munkavállaló zsebében mindössze 572 euró marad, miközben versenytársainknál ez az összeg 680–880 euró.
Az adórendszer átalakításának halogatásával végleg magunkra maradtunk. A közterhek szerkezetét először a balti államokban és Szlovéniában alakították át, míg Szlovákia és Ukrajna 2004-ben, Románia 2005-ben, Csehország pedig idén döntött az adócsökkentéssel és egyszerűsítéssel egybekötött adóreform mellett. Az erősödő verseny nyomán a sorból eddig kilógó Lengyelország is megértette: gazdasága fejlődéséhez elkerülhetetlen a közterhek átfogó átalakítása. Ez a legújabb nyilatkozatok szerint 2009. január elsején meg is történik náluk.
A költségvetés rendbetételét hazánkban nem a kiadások ésszerű átszervezésében és csökkentésében látja a kabinet, hanem alapvetően az adók és járulékok megemelésében. A jövő évi büdzsé e tekintetben sem szolgál újdonsággal: 2008-ban sem a közteherviselés szerkezete, sem pedig a bruttó hazai össztermékhez mért adóteher nem változik. Érvényben maradnak tehát az élőmunkát sújtó, kiugróan magas adók is, azaz a mostaninál sokkal többen még az egyre fenyegetőbb adóhatósági fellépés ellenére sem fognak adózni jövőre. A változatlanság a kiadásokra is éppúgy vonatkozik, hiszen az évek óta ígérgetett takarékosságot a jövő évi számokban nem lehet tetten érni. Állami működésre a törvényjavaslat az ideinél 142 milliárd forinttal többet, összesen 2206 milliárd forintot szán. A szociális segélyezés rendszere nem módosul érdemben, noha erről számos intézmény, legutóbb az Állami Számvevőszék állapította meg, hogy nem ösztönöz a munkára.
A takarékosság hiánya leginkább a kormánypropagandáért felelős Miniszterelnöki Hivatal költségvetésében figyelhető meg: a reformokat, illetve az annak hívott megszorításokat jövőre is borsos áron magyarázzák majd a lakosságnak. A jövő évi büdzsében több tételnél ugyan megfigyelhető a kiadások csökkentése, ám ezek éppen azokra a területekre vonatkoznak, ahonnan a gazdaság és a társadalom fejlődése érdekében nem szabadna forrásokat kivonni. Nem lehetne mérsékelni például az oktatásra szánt összegeket, ahogyan a kutatás és fejlesztés előirányzatait sem. Az önkormányzatok reálértéken ugyancsak kevesebbet kapnak majd, s ez előrevetíti az elmúlt két évben megindult eladósodásuk felgyorsulását. Úgy tűnik, ezt a problémát most kizárólag a jellemzően ellenzéki irányítás alatt álló önkormányzatokra kívánja hárítani a kabinet, a megoldás azonban korántsem ilyen egyszerű. A települések eladósodása az egész konvergenciaprogramot és az euró bevezetését is veszélyezteti, a gondokkal tehát előbb vagy utóbb mindenképpen szembe kell nézni.
A jövő évi költségvetés deklaráltan az utolsó helyet jelöli ki hazánknak a közép- és kelet-európai tagállamok között. A 2008-as növekedésünk a kormány várakozásai szerint 2,8 százalékra „gyorsul fel”, ami versenytársaink 6 százalék körüli átlagos növekedésével összehasonlítva további pozícióvesztést jelent. Ráadásul az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy két százalék körüli növekedést a lakosság nem fejlődésként, hanem stagnálásként éli meg. A középosztály ilyen mértékű fejlődés mellett bizonyosan nem jut előrébb, ahhoz pedig, hogy a társadalom alsó harmada is érezzen előrelépést, legalább 6 százalékos növekedésre lenne szükség.
A társadalom támogatása nélkül azonban igencsak nehéz lesz véghezvinni a kilátásba helyezett reformokat. A legfrissebb felmérések szerint a nagyvállalatok 9, a hazai kis- és középvállalkozások 14 százaléka bízik a magyar gazdaság helyzetének javulásában. A lakosság 78 százaléka gondolja úgy, hogy rossz irányba mennek a dolgok hazánkban. Bizalom tehát nincs, sem a vállalkozások, sem a lakosság részéről. Az államháztartás hiánya mellett így tanácsos lenne mielőbb a bizalmi hiánnyal is foglalkozni.