Hurkászók és kaparászók

Az Erdőháton három Túr folyót is számon tartanak: a Petőfi verséből ismert „kis Túrt”, a mára holtággá vált „ócska Túrt” meg az azóta elkészült mesterséges csatornát, az „új Túrt”. E vizek partján még a közelmúltban is éltek azok az ősi halászmódszerek, amelyek az elmúlt évezredek során alig változtak. A vizek halbősége persze már nem a régi, amihez hozzájárult a folyóágak zsilipes szabályozása, a szövetkezeti halászat villanyáramos módszere, aztán az állandó varsázás, amely főként a csukák állományát tizedelte meg, végül pedig a múlt század negyvenes éveiben dívó kenderáztatás – utóbbinak többek között az óriásharcsák estek áldozatul.
Ám a változó körülmények dacára az itt élők halászkedve nem csappant. Igaz, már csak „lopiban” élhettek – de éltek – régi szenvedélyüknek a törvény zordon paragrafusai miatt. Még a múlt század hetvenes éveiben is művelték itt-ott az ősi szigonyos halászatot, egyszerű kovácsmunkával előállítható hegyes szerszámmal, amelynek elkészítése sokkal könnyebb, mint a hálószövés. Négyágú szigonnyal vágtak neki, főként éjszaka, zsúpszalma fényénél. Később a világító szalmacsóvát a biciklik karbidlámpája váltotta fel. Ketten eveztek, a csónak orrában ült az, aki világított, míg mögötte állt a szigonyos, akinek biztos kezén múlt a siker. Az „álló hallal” viszonylag könnyű dolga volt, akár húszkilós példánnyal is elbírt, amelyet – miután eltalálta, biztos, ami biztos – le kellett szorítania a szigonnyal a fenékre.
Ugyancsak ősi halászmódszer a „tapogatózás”, amelynek utolsó művelője a múlt század közepén a füledi Szabó Gyula volt. Eszköze a fűzvesszőből font csonka kúp alakú, alul mintegy 80-100 centiméter széles „kasita”, amelynek hiányzik a feneke. A folyó sás lepte szegélyében óvatosan lépdelve odanyomták a fenékhez, s a benne rekedt halakat felül kiszedték. A „hurkászóknak”, vagyis hurkos halászoknak már csak a híre élt a múlt század hetvenes éveiben, amikor Makay Béla néprajzkutató bejárta a három Túr környékét. Elmesélték neki, hogy e módszer lényege az volt, hogy hosszú rúd végére hajszálvékony drótból való hurkot kötöttek, kilesték a part közelében „sütkérező” csukát, a dróthurkot óvatosan ráhúzták, majd hirtelen mozdulattal kirántották a partra.
„Kámzsázásnak” az emelőhálóval való halászatot mondták az erdőhátiak. Hosszú rúd végére függesztették a négyszög alakú, négy fűzágból készült kávát, amelybe hálót szőttek. Ezt alábocsátották a vízbe, majd időnként kiemelték. Vagy volt benne hal, vagy nem. A „kaparászás” némiképp hasonlít az előző módszerhez. Főként árvízkor éltek vele. A hosszú rúd végére feszített öblös hálót a fenéken húzták, és várták a szerencsét. Csak a régi halbőség idején vezetett eredményre, ezért is ment ki a divatból.
A „bokrászás” is ősi, csoportos halászfurfang. Az öblös hálót ketten-hárman húzták a vízben, bekerítettek vele egy-egy partszakaszt, miközben egy-két társuk a partról hosszú botokkal döfködte a bokrok tövét, hogy az ott meglapuló hal nekiússzon a hálónak. Türelemjáték volt, ám akár harminc-negyven kilós halóriásokat is kézre lehetett keríteni vele. A „vonóhálózás” is csoportos halászmulatság. Többen viszik a húzóhálót a folyót lábalva, mások a halakat hajtják a háló felé. Vigyázni kell, hogy a széles és öblös halászeszköz – amelynek az aljára súlyokat kötöttek – folyamatosan leérjen a fenékig, nehogy a hal átsurranjon alatta.
A téli lékhalászatot még a múlt század hatvanas éveiben is űzték. A lékeken a két és fél méter hosszú és ugyanilyen széles hálókat beleeresztették a vízbe, majd a jeget kopogtatva próbálták beleterelni a megriadt halakat. Ha a halászok fáztak, rőzsetüzet raktak a jégen, így várták a fogást, amely főként a télen is eleven csukákból állt.