Köznapló

Október 19., péntek
Gyűlölöm a hamisítókat. Egyre megy, hogy paprikát, Csontváry-képet vagy történelmet hamisítanak, a lényeg, hogy be akarnak csapni, és ezt rosszul viselem. Ráadásul az elkövető jól tudja: ezreket, százezreket fog megkárosítani – sok esetben végérvényesen.
Van egy német könyvem a politikai fényképhamisítás történetéről. A sok hamis fotó látványa megdöbbentett. Néhányukat kezdettől valódinak hittem. Éreztem, hogy kinevetnek, és nyelvüket rám nyújtva azt akarják, hogy elismerjem: a hamisításhoz több ész kell, mint a legjobb hiteles képhez. Ez az ördög hangja, gondoltam, és képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy az ilyen svindlerekkel szemben védtelenek vagyunk.
Kunderát, az emigráns cseh írót, aki nemigen bízik ebben a botladozó demokráciában, amelyet Európának ez a fele ajándékba kapott, és marad Párizsban, szintén foglalkoztatták a hamisítók. A nevetés és felejtés könyvét egy ismert kép leírásával kezdi: „1948 februárjában Klement Gottwald kommunista vezér kilépett egy prágai barokk palota erkélyére, hogy beszédet intézzen a több százezres tömeghez…”
A képet megörökítette egy fotós. Pontosabban: azt a képet, amikor már Gottwald kucsmában áll az erkélyen. Amikor kilépett, még hajadonfőtt volt. Clementis tette a fejére a maga kucsmáját: akkori elvtársa, majd minisztere, végül népellenség.
Ez a kép a kommunista Csehország történetének első perceiben készült, és bekerült minden könyvbe, plakátokon mutogatták – egy ideig. Mert négy év múlva Clementist perbe fogták, elítélték és kivégezték. A régi fényképről is tűnnie kellett. Kundera három látványos mondattal zárja fotó- és politikatörténeti kurzusát: „Attól kezdve Gottwald már egyedül áll az erkélyen. Ott, ahol Clementis állt, csupán a palota puszta fala látható. Clementisből csak a kucsma maradt meg Gottwald fején.”
A hamisítók legtöbbje parancsra dolgozik, kivéve, ha gyémánt vagy bor az átverés tárgya. Ezért nem értem, hogy a növekvő számú politológus, eszmetörténész, szociológus közt, vagyis a mások nedveit szívó szakmák csapatában eddig még senkinek nem jutott eszébe, hogy ennek a bizarr, negatív alkímiának a lélektanát kibontsa, szétterítse, mint egy rejtélyes mintájú szőnyeget.
Nemrég olvastam Szathmáry Lajos egyik írását. Az Erdélyből Amerikába jutott vendéglős nem érte be azzal, hogy sokat ígérő étlap legyen az asztalokon. Gyűjtötte a magyar nyelvű könyveket, és ízesen írt. Főleg visszaemlékezéseket. Írásába így keveredett egy órás cég nyugdíjas főtisztviselője. Szathmáry meglátogatta Svájcban élő honfitársát, és elámult senkiéhez sem hasonlítható könyvtárán. 5940 kötetből állt, de csupán 2970 cím szerepelt benne. Minden munkából két példányt tartott – egyet negyvenöt előttről, és egy olyat, amelyet negyvenöt után adtak ki.
Irodalom volt mind: versek, novellák, regények. Közös bennük, hogy a ’45 utániakat átírták, kihagytak belőlük: meghamisították. Adynak éppúgy nem kegyelmeztek, mint Kassáknak vagy Móricznak.
A szorgalmas svájci magyar piros ceruzával a kézben oldalról oldalra végigment minden könyvön, és megjelölve a hamisításokat, kigyűjtötte az összes kiadó, szerkesztő és szerkesztőbizottsági tag nevét, akiknek a csalásokhoz közük lehet.
Nem akármilyen gyűjtemény! Megvan-e még? Ma hol találni? Remek kiállítás lehetősége van benne. Izgalmas. Alkotói értelemben már-már sikamlós. Vállalná-e a Petőfi Irodalmi Múzeum? Ha a vezetőiben van némi kurázsi, akkor igen. Én mégis kételkedem.
Nem annyira a ma is élő hamisítók, sokkal inkább a magyar értelmiség rendülne bele. Ott látnák legkedvesebb könyveiket hamis portékaként pellengérre téve. A másik ok, amiért ilyen kiállítás egyhamar aligha lesz a Károlyi-palotában, hogy pénzt a (fő)könyvek hamisításának Európa-bajnokaitól kéne kérni rá. E „szakmát” szinte tökélyre vitte a balliberális kormány, s tán épp miattuk lesz egy nap a könyvtárakban új témakör a hamisítás, amely külön cutter-számot is kap.
E szakma igazi áldozatai a gyanútlanok.
Pár éve agrárius barátom születésnapomra Kassák önéletrajzi regényét hozta ajándékba. Megbántottam, amikor kézbe véve a könyvet elhúztam a szám. Honnan tudta volna, hogy a hatvanas években az Egy ember életét a kiadó megkurtította? Egyszerűen elhagyta belőle a nyolcadik részt. És miért? Mert Kassák lakását a Visegrádi utca 15. alatt egyetlen ajtó választotta el Kun Béláék, vagyis a KMP központjától. És mert a politikus hangos, a politikai biztosok meg kiváltképp azok, áthallatszott minden. Az író fültanúja volt, mint szerveződik, hogyan lesz egyre véresebb, és végül hogyan bukik el a kommün. Pár év múlva leírta.
A teljes Kassák-regény csak hosszú évek múlva jelent meg, addig vagy hozzájutott valaki a két háború közti kiadáshoz, vagy olvasta tudatlanul a hét részt. Az utóbbiak voltak többen.
Arra persze nem veszek mérget, hogy az úgynevezett „teljes” kiadás szó szerint teljes-e, hiszen 1983-ban jelent meg, s akkor még egy hasonló elvű pártközpontban Lendvai Ildikó és csapata erősen dolgozott.

Október 22., hétfő
Amikor Nagymaros polgármestere pár hete felkért, hogy a forradalom évfordulóján tartsak ünnepi beszédet, legfőbb gondom az volt, mi képes hidat verni a között, ami ötvenhatban volt, és ami ma van.
Úgy gondoltam, hogy leginkább a szégyen. Én ugyanis hiszem, hogy az egyik ok, amely az ötvenhatos forradalmat kirobbantotta, a szégyen volt. Annak szégyene, hogy úgy kellett élni, holott a kommunisták Kánaánt ígértek. A Nagykunságban, ahol születtem, borzasztó volt a szegénység. Vörös Csillagnak hívták a mintatéeszt, és mesélték, hogy amikor az egyik répatábla mellé ért kerékpáron egy gazda, s odakiáltotta: „A túri boltba kenyeret hoztak!”, mindenki elhajította a kapát, felpattant a biciklire, és tekert Mezőtúrig.
Eszembe jutott az is, hogy folyton puliszkát ettem. Volt úgy, hogy hetente ötször. Nagyanyám szégyellte elém rakni, de egyszerűen nem volt más. Tizenhárom hold földjéért, amelyet „tagosított” a téesz, havi 260 forintot kapott. Meg a vezetékes rádiót, amely megállás nélkül azt harsogta, hogy „csuda jó, gyönyörű az élet”.
De éppígy szégyellte magát anyám is, hogy foltozott térdű nadrágban kellett iskolába járatnia, ám aki a legjobban szégyellte magát, pékmester szomszédunk volt. Negyvenötben úgy várta a felszabadítókat meg velük a kommunistákat, mint a messiást. Belépett a pártba, és hamar megtették gyárigazgatónak, de nem ám egy kenyérgyárban – a Magyar Acélban! Hátha suskusol a pékekkel. Az a rendszer még saját elvtársaiban sem bízott! Szegény ember! Hozzánk járt panaszkodni, hogy reggel szégyell a gyárba menni, munka után szégyell hazamenni – ő volt tán a legboldogabb ötvenhatban. Otthagyhatta a pártot, az acélgyárat, és gyúrhatta a kenyérnek való tésztát megint. Visszament péknek.
Apám Újpesten a dolgozók esti iskolájában is tanított. Panaszkodtak neki a munkások, hogyan teszik tönkre őket a sztahanovista csirkefogók. Pióker Ignác és társai azért teljesítették hónapok alatt többéves tervüket, hogy hivatkozni lehessen rájuk, amikor fölemelik a normát. Piókeréké lett a Kossuth-díj, övék meg a félelem, nehogy rájuk fogják: szabotálnak. Ez volt a munkáshatalom…
És szégyellte magát a tanár, mert Kosztolányi helyett Iszakovszkij versét kellett tanítania, és a pap ugyanúgy, hogy csak titkos helyen beszélhet az evangéliumról a diákoknak. És amikor arra oktatta őket, hogy legyetek, fiaim, becsületesek, összeszorult a szíve, hisz kinn, a hétköznapokban mindent elárasztott a rendszer mocska.
Lehetett volna tovább tűrni?
Közben eszembe jutott két kivégzett: apa és fia. Wittner Máriától tudom, hogy szándékosan szenteste akasztották fel őket. Szomszédos akasztófán. És a hóhérok rögtön elmentek az asszonyhoz, hogy a hírt karácsonyi ajándékul megvigyék neki. Szente István és Szente Károly, így hívták őket, s az embert torkon ragadja a kérdés: meg lehet az ilyet bocsátani?
Én úgy vagyok, ahogy a zsidók a holokauszttal, ilyenre nincs bocsánat…
Csokorba kötöttem mindezt, és elmondtam az ünnep estéjén. Csillogott a marosiak szeme, jó volt látni. Szépen ünnepeltük az évfordulót, bár volt olyan perc, amikor ökölbe szorult a kezünk.

Október 23., kedd
Ma lezárták a rendőrök a 301-es parcellát. Különös. Úgy emlékszem, a Kádár-korszakban is elzavarták, aki ezen a napon lopakodott oda. Miért? Mert féltek a kommunisták. És most megint lopakodni kell. Miért? Mert most meg a kommunistákból lett tőkések félnek. Lezáratták még a földalattit is, amikor arra ment páncélozott autósoruk.
Értem én… A mozgalom a föld alól indult. Az emlékek benne vannak a génekben. S ez azt jelenti, hogy nem szeretnének visszakerülni a föld alá. Érzik, hogy már a föld sem ad szívesen támaszt a talpuk alá. Mocsáron járnak.

Október 24., szerda
Pikáns hír balról… Orosz József, a Nap-kelte hol szereplő, hol kiiktatott embere bekéredzkedett a szocialistákhoz, de nem kellett nekik. Kínos. Kaparni az ajtót egy olyan házban, ahol dűl-borul minden, gyönge előrelátásra vall. Akit egy ilyen helyről is visszautasítanak, annak a respektje a lábtörlő szintjén mozog. Aki esetleg nem tudná: Orosz elvtárs a közszolgálatot jeleníti meg a Magyar Televíziónál. A pártatlanságot. Most már tényleg pártatlan, bár nem a maga akaratából.