Letarolt rétek

November 19-én véget ér II. András király nyolcszáz éve született világhíres leányának, Szent Erzsébetnek a tiszteletére szentelt jubileumi esztendő. A sokféle nehézség miatt nálunk csöndes év volt ez, legalábbis a szentre való emlékezés szempontjából. Alighanem befejeződni is halkan, szinte észrevétlenül fog. Illik a viszszafogottság a szegényeket sokféle formában, sokszor titokban, családja akarata ellenére is támogató Erzsébethez, aki királyi származása dacára a legkiszolgáltatottabb, leginkább elesett emberekkel vállalt közösséget.
A sors különös fintora, hogy épp az a 2007-es esztendő volt a szegényeket pártfogoló Árpád-házi királylány születésének emlékéve, amelyik a sokféle megszorítás, infláció és áremelés miatt családok ezreit juttatta kritikus helyzetbe Magyarországon anélkül, hogy a társadalmi szolidaritás akár csak csekély mértékben is enyhíteni tudott volna a mind több embert érintő megélhetési nehézségen. Épp abban az esztendőben zártak be, és adtak el egy sereg kórházat, vezettek be vizit- és dobozdíjat, amelyikben a nagy kórházalapító szentet ünnepelte a világ, aki maga is gyakran ápolt súlyosan beteg, haldokló embereket, természetesen teljesen ingyen, pusztán szeretetből. Épp abban az évben emlékeztünk a boldog házasságban élő, három gyermeket nevelő királylányra, amikor Magyarországon az előző évhez képest ismét mintegy tíz százalékkal csökkent a házasságkötések száma, újból kevesebb gyermek született, mint egy évvel korábban, viszont többen haltak meg, mint ahányan születtek.
Így ünnepeltünk mi, erre tellett, ezek a lesújtó adatok emlékeztethettek Szent Erzsébetre. Valami miatt ugyanis sem a kulturális tárca, sem a Nemzeti Kulturális Alap nem tartotta fontosnak, hogy látványos és korszerű kiállítások létrehozását ösztönözze, amelyeken a Sárospatakon született Erzsébet életét és korát jelenítik meg; nem rendeztek különösebb visszhangot kiváltó nemzetközi konferenciákat, nem készült játékfilm, színdarab az életéről, amelyet aztán külföldön is bemutathattunk volna. A nagy fővárosi múzeumokban volt ehelyett sok egyéb, Dzsingisz kántól Kandinszkijig, dél-amerikai dinoszaurusz-csontmásolatoktól Hundertwasserig számtalan értékes dolog. Szent Erzsébet viszont nem volt.
Azaz mégis. Az ország, tudomásul véve a regnáló hatalom prioritásait, úgy ünnepelt a letarolt költségvetés mellett, ahogy tudott. Szívszorítóan egyszerű, csaknem szegényes, házi kivitelű fotókiállítások utaztak az országban, a templomok közszemlére tették Szent Erzsébet ereklyéit, volt számtalan megemlékezés, előadás, gyermekrajzpályázat, képzőművészeti pályázat hat–tizennyolc éveseknek, szónokverseny; készült püspökkari és pápai levél. És nem utolsósorban számos település döntött úgy, hogy utcát, teret nevez el Szent Erzsébetről, lecserélve a még mindig meglepően nagy számban található Kun Béla és Szamuely Tibor utakat.
Most ilyen időket élünk. Szabadabban ünnepelhettünk, mint 1982-ben, de az ország vezetése mintha még mindig inkább ellenséget, klerikális reakciót, elhallgatandó jelenséget látna a legismertebb magyar születésű ember kultuszában. Talán egyszer majd megváltozik ez is, és az őszi borongás örömre válik, ahogyan Juhász Gyula írta több mint száz évvel ezelőtt: „Letarolt rétek, szomorú tájék, / A hervadás ma örömre váljék, / Ki égből óva néz a magyarra: / Ma van nevenapja.”