Mint az ujjam

Roger Moore az őt ért bírálatokról és arról, hogyan tud segíteni a veszélyben lévő gyerekeken.

Moore-nak mindazonáltal a sikerek mellett bőven kijutott a bírálatokból is, kritikusai például többször faarcúnak nevezték, akinek a tekintetében – mint Vincent Canby, a New York Times publicistája 1974-ben fogalmazott – semmiféle emberi érzés nem fedezhető fel. Hogyan viselte a gyakran igazságtalan támadásokat? – kérdezzük, de az egykori Angyalt nem hozzuk zavarba. „Sosem hittem a dicséreteknek. Miért hittem volna a kritikának?” – kérdez vissza határozottan. De akkor kinek hitt, kiket tekintett példaképeinek? – vetjük fel, mire úgy válaszol: a szüleit, mivel ők voltak a legtisztességesebb emberek, akikkel életében találkozott.

Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy miközben a hetvenes–nyolcvanas években forgatott kémfilmjeiben nyugati ügynökként a KGB ellen harcolt, gondolt-e arra, hogy Európa a valóságban is megosztott volt, s tudta-e, mi történik igazából a szögesdrót másik oldalán? „Persze, mindig is pontosan tisztában voltunk azzal, hogy mit mondunk” – feleli tömören.
Az éppen többek között Svédországot, Ausztriát és az Egyesült Államokat felölelő hivatalos körútja közepén tartó Roger Moore nem szívesen dicsekszik páratlan karrierje állomásaival, így amikor megkérdezzük, mire a legbüszkébb az életében, inkább mostani tevékenységére tereli a szót. „A mozivásznon elért sikerek és az ismertség nélkül aligha lehetnék használható jószolgálati nagykövet. Büszke vagyok mindarra, amit elértem, s boldoggá tesz az a tudat, hogy korábbi munkám révén most képes vagyok segíteni az UNICEF-nek céljai elérése érdekében.” A nagyköveti kinevezés a diplomáciai karrier csúcsa. Érdeklődésünkre, hogy jószolgálati nagyköveti küldetését ő is életútja megkoronázásának tekinti-e, diplomatikusan azt feleli: „Jószolgálati nagykövetnek lenni rendkívül nagy megtiszteltetés volt a számomra, s nagyon fontos dolognak érzem ma is.”

Szóba kerül az is, hogy miután a királynő lovaggá ütötte, beszédében szégyenérzetéről szólt, amiért korábban egyáltalán nem foglalkozott a világ bajaival. Kérdéses, hogy vajon meg tudja-e győzni a döntéshozókat a felelősség fontosságáról. „Arról a tényről beszéltem – fejti ki –, hogy színészként túlságosan is elfoglalt voltam, nem szentelhettem magam mások problémáinak. Azt gondolom, a döntéshozók többsége tisztában van a segítségnyújtás fontosságával, s hálásak lehetünk azoknak, akik tesznek is a rászorulókért. Nemcsak a politikusokra, hanem például Bob Geldof és Bono csodálatos munkájára gondolok.”

Mindehhez hozzátartozik, hogy Roger Moore 1983-ban Indiában forgatott, az ott látott nyomor sokkoló hatására – mint azt többször nyilatkozta – elhatározta: változtat életén, s minden tőle telhetőt megtesz a harmadik világ felemeléséért. Azóta találkozott mérhetetlen nyomorral és elképesztő csodákkal, sosem fogja azonban elfelejteni azokat a gyerekeket, akiket taposóaknák csonkítottak meg, tettek nyomorékká. „Ezek az emlékek a legdöbbenetesebbek az életemben” – mondja. Nem csoda, hogy mindezek után szinte ars poeticájává vált a mondat: „Ha már láttál valakit ok nélkül meghalni, vagy olyan gyereket, aki A-vitamin-hiány miatt elvesztette a szeme világát, vagy a karja olyan vékony volt, mint az ujjam, ugyanúgy meghatódsz majd, és ugyanolyan szenvedéllyel fogsz beszélni, mint én.”