Mint az ujjam

Roger Moore az őt ért bírálatokról és arról, hogyan tud segíteni a veszélyben lévő gyerekeken.

Legalább nyolcmillió gyerek hal meg évente a világon az ötödik születésnapja előtt. Nem ez az egyetlen megdöbbentő adat, tény például az is, hogy az afrikai fiatalok ötven százaléka ma sem jár iskolába, így tudás híján képtelen hozzájárulni környezete fejlődéséhez, a ma problémáit pedig újratermeli a jövő számára. A fejlődő világban a gyerekek hatvan százaléka nincs regisztrálva, nem rendelkezik semmilyen dokumentummal, hivatalosan tehát nem is létezik, semmiféle védelemben nem részesül, sorsát senki sem követi figyelemmel.
Ezért is jelentős az ENSZ gyermekalapjának, az UNICEF-nek a tevékenysége, amely mint hirdeti: egészséget, oktatást, egyenlő esélyeket és védelmet kíván biztosítani minden gyermeknek a világon. A szervezetnek köszönhetően ma már kétszer annyi gyermek jár iskolába, mint három évtizede, s a fiatalok nyolcvan százaléka megkapja a legveszélyesebb betegségek elleni védőoltásokat.

Ahogyan a szervezet aktivistáit, úgy hírességekből lett jószolgálati nagyköveteit sem lehet tétlenséggel vádolni. Korelnökük, Sir Roger Moore például október végén a Nemzeti Filharmonikus Zenekar jótékonysági koncertjén szerepel narrátorként. A színészt – aki október 14-én ünnepelte nyolcvanadik születésnapját – húsz esztendeje felejthetetlen pályatársa, Audrey Hepburn ismertette meg a humanitárius munkával, s kérte fel, hogy legyen az UNICEF jótékonysági nagykövete. Moore 1991 augusztusa óta tölti be a pozíciót, azóta a világ számos országába eljutott, hogy népszerűsítse a szervezetet, és támogatókat gyűjtsön a gyermekalap további munkájához.

Mikor Magyarországhoz fűződő viszonyáról kérdezzük, az angol úr azt mondja, feleségét és őt mindig lenyűgözi ez a csodálatos ország, odavan a remek ételekért, a jó borokért, s nagyra becsüli azt a lelkierőt, amely a magyarokban lakozik. Önmagát nem meghazudtolva hozzáteszi azt is, tud nagyszerű színészeinkről és arról, hogy Hollywood is részben sok magyar tehetségnek köszönhetően lett naggyá.

Roger Moore 1945 óta több mint ötven filmben szerepelt, ő alakította a legtöbbször, tizenkét év alatt összesen hétszer őfelsége titkos ügynöke, James Bond szerepét. Kedvenc epizódot vagy történetet nem akar kiemelni, s amikor emlékeiről faggatjuk, úgy fogalmaz: „Éveken át minden reggel ugyanakkor felkeltem, elmentem dolgozni, ezalatt pedig ugyanaz a csapat vett körbe. Mindez végig igen örömteli volt a számomra.”

Moore-nak mindazonáltal a sikerek mellett bőven kijutott a bírálatokból is, kritikusai például többször faarcúnak nevezték, akinek a tekintetében – mint Vincent Canby, a New York Times publicistája 1974-ben fogalmazott – semmiféle emberi érzés nem fedezhető fel. Hogyan viselte a gyakran igazságtalan támadásokat? – kérdezzük, de az egykori Angyalt nem hozzuk zavarba. „Sosem hittem a dicséreteknek. Miért hittem volna a kritikának?” – kérdez vissza határozottan. De akkor kinek hitt, kiket tekintett példaképeinek? – vetjük fel, mire úgy válaszol: a szüleit, mivel ők voltak a legtisztességesebb emberek, akikkel életében találkozott.

Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy miközben a hetvenes–nyolcvanas években forgatott kémfilmjeiben nyugati ügynökként a KGB ellen harcolt, gondolt-e arra, hogy Európa a valóságban is megosztott volt, s tudta-e, mi történik igazából a szögesdrót másik oldalán? „Persze, mindig is pontosan tisztában voltunk azzal, hogy mit mondunk” – feleli tömören.
Az éppen többek között Svédországot, Ausztriát és az Egyesült Államokat felölelő hivatalos körútja közepén tartó Roger Moore nem szívesen dicsekszik páratlan karrierje állomásaival, így amikor megkérdezzük, mire a legbüszkébb az életében, inkább mostani tevékenységére tereli a szót. „A mozivásznon elért sikerek és az ismertség nélkül aligha lehetnék használható jószolgálati nagykövet. Büszke vagyok mindarra, amit elértem, s boldoggá tesz az a tudat, hogy korábbi munkám révén most képes vagyok segíteni az UNICEF-nek céljai elérése érdekében.” A nagyköveti kinevezés a diplomáciai karrier csúcsa. Érdeklődésünkre, hogy jószolgálati nagyköveti küldetését ő is életútja megkoronázásának tekinti-e, diplomatikusan azt feleli: „Jószolgálati nagykövetnek lenni rendkívül nagy megtiszteltetés volt a számomra, s nagyon fontos dolognak érzem ma is.”

Szóba kerül az is, hogy miután a királynő lovaggá ütötte, beszédében szégyenérzetéről szólt, amiért korábban egyáltalán nem foglalkozott a világ bajaival. Kérdéses, hogy vajon meg tudja-e győzni a döntéshozókat a felelősség fontosságáról. „Arról a tényről beszéltem – fejti ki –, hogy színészként túlságosan is elfoglalt voltam, nem szentelhettem magam mások problémáinak. Azt gondolom, a döntéshozók többsége tisztában van a segítségnyújtás fontosságával, s hálásak lehetünk azoknak, akik tesznek is a rászorulókért. Nemcsak a politikusokra, hanem például Bob Geldof és Bono csodálatos munkájára gondolok.”

Mindehhez hozzátartozik, hogy Roger Moore 1983-ban Indiában forgatott, az ott látott nyomor sokkoló hatására – mint azt többször nyilatkozta – elhatározta: változtat életén, s minden tőle telhetőt megtesz a harmadik világ felemeléséért. Azóta találkozott mérhetetlen nyomorral és elképesztő csodákkal, sosem fogja azonban elfelejteni azokat a gyerekeket, akiket taposóaknák csonkítottak meg, tettek nyomorékká. „Ezek az emlékek a legdöbbenetesebbek az életemben” – mondja. Nem csoda, hogy mindezek után szinte ars poeticájává vált a mondat: „Ha már láttál valakit ok nélkül meghalni, vagy olyan gyereket, aki A-vitamin-hiány miatt elvesztette a szeme világát, vagy a karja olyan vékony volt, mint az ujjam, ugyanúgy meghatódsz majd, és ugyanolyan szenvedéllyel fogsz beszélni, mint én.”