Mozgásszabadság

Az elnök válik. Erre az V. francia köztársaságban még nem volt példa, de máshol sem nagyon. Az Élysée-palotában eddig volt minden: titokban tartott szerető, törvénytelen gyermek, csapodár államfő, de majd ötven évig válásról senki sem beszélt. A franciák úgy viszonyulnak az ügyhöz, hogy legalább lesz egy facér elnökük.

Vége a szerelemnek. Első látásra született, szenvedélyes, gyűlöletteljes, odaadó, marakodó, önzetlen, féltő, féltékeny, örök – majd minden jelzővel el lehet látni ezt a húszéves kapcsolatot és benne a tizenegy esztendős házassági szakaszt. Nicolas Sarkozyt villámcsapásként érte az első találkozás. 1984 egyik nyári napján, amikor még Párizs sikkes negyedének, Neullynek volt a fiatal polgármestere, bejelentkezett hozzá egy pár, hogy házasságkötésük részleteiről egyeztessenek. A leendő férj ugyancsak ismert, Franciaország egyik legismertebb személyisége volt, az akkor 52 esztendős televíziós sztár, Jacques Martin. Választottja, a 27 esztendős modell, Cécilia Ciganer Albéniz csodálatos, törékeny teremtés volt. Szépségétől, okosságától, eleganciájától Sarkozy szinte szóhoz sem jutott – írta Catherine Nay A vágy hatalma című könyvében: „Miért adom ezt a nőt másnak? Ő hozzám tartozik!” – efféle gondolatok kavarogtak Nicolas fejében.
Az esküvő után is megmaradt a kapcsolat a pár és a polgármester, sőt annak családja között, ugyanis Sarkozy első felesége, Marie – akitől két fia született – jóban lett Céciliával. Jacques, a showman gyakran hívta meg Sarkozyt, a jobbközép emelkedő csillagát vasárnapi televíziós műsorába. Nem nehéz kitalálni, mit jelentett a fiatal politikusnak az ország egyik legnézettebb műsorában szerepelni. Céciliának hiába született Martintól két lánya, Judith és Jeanne-Marie, Nicolas nem adta fel. A férjét, Jacques-ot szinte alig látta, olyannyira el volt foglalva tévéműsorával, így hároméves kitartó ostrom után hagyta, hogy őt is legyőzze a vágy. A rejtve folytatott kapcsolatnak egy esztendő múlva az vetett véget, hogy Marie rajtakapta őket egy szerelmi légyotton.
Cécilia Jacques Martintól való válása egy-két év alatt lezajlott, de Nicolas-nak sokkal nehezebb volt megszabadulnia harcedzett feleségétől. Sarkozynek volt még egy hibája, sőt vétke, amelyet majd egy évtizedébe került elsimítania: az 1995-ös elnökválasztás, amikor váratlanul Balladur mellé állt annak ellenére, hogy őt Chirac legjobb tanítványának tartották. Sarkozynek ezekben az években az egyetlen felüdülése Cécilia és a család volt: 1996-ban végre feleségül vehette, rá egy évre megszületett közös fiuk, Louis. A feleség abban bízott, hogy Nicolas végre felhagy a politikával: az egyik pártkongresszuson a résztvevők hangosan és ütemesen „lemocskozták”. Ezt követte az újabb kudarc: 1999-ben vesztett az európai parlamenti választásokon. Ám aki a politikából meríti életerejét – ez Sarkozynél nem is kevés –, annak az ilyen csapások inkább új erőt adnak, mint hogy elvennék a kedvét az egésztől.
Aztán 2002-ben Sarkozy letudta a „büntetését”, Chirac elnök kinevezte belügyminiszternek egy olyan időszakban, amikor a lakosságot a közállapotok nyugtalanították legjobban. Végre találkozott a politika és Cécilia. Sarkozy eddig példátlan módon kinevezte feleségét kabinetfőnökének. A Beauvau téren, a francia belügyminisztérium épületében Cécilia irodája szomszédos volt a férjéével. Gyakorlatilag mindenben részt vett, ami a minisztériumban zajlott: utazásokat, találkozókat szervezett, sőt férje távollétében még parancsnoki értekezleteket is tartott, értékelésével tanácsadókat emelt fel vagy taszított a mélybe. Sarkozy ekkoriban ilyeneket mondott róla: „Nem tudom, mi lenne velem nélküle”; „Mi egyek vagyunk”; „Ő az erősségem, de egyben az Achilles-sarkam is.”
Chirac taktikát váltott: elvette tőle a belügyminiszterséget, és kinevezte pénzügy- és gazdasági miniszternek. Cécilia ekkor már nem tartott vele. Sarkozy kilenc hónap után, 2004 végén kénytelen volt megválni ettől a miniszterségétől is, amikor megválasztották az UMP (Tömörülés az Elnöki Többségért) elnökévé. Cécilia ekkoriban találkozott Richard Attias-val, a Publicis reklámvállalat igazgatójával, amikor épp megszervezte az ünnepet férje megválasztása esetére. A munkakapcsolatból szerelem lett. Rá fél évre Cécilia összecsomagolt, és elutazott Attias után New Yorkba.
Sarkozy először őrjöngött, majd magába fordult. Mániákusan mormolt maga elé egy mondatot: „Nem fogok egyedül az elnökválasztásba belevágni.” Végül kiállt a nyilvánosság elé, és beismerte: „Mint milliónyi más családban, az enyémben is vannak nehézségek. Ezeken megpróbálunk felülkerekedni.” Ez olyan jól sikerült neki, hogy az egyik hivatalos programján a Figaro francia napilap egyik igen csinos és fiatal újságírónőjével jelent meg. Máskor is látták őket együtt. Állítólag Sarkozy félrelépése sokkal előbb kezdődött, amelyről egy jóakarója névtelen levélben értesítette a feleséget.
Egyesek már Sarkozy új esküvőjéről beszéltek, amikor Cécilia hazaköltözött. A pár kapcsolatában – legalábbis látszólag – minden jóra fordult. Sarkozy repdesett örömében, úton-útfélen nyilatkozott, hogy mindketten levonták a tanulságokat a szétválásuk idejéből. Nem egy párizsi tudósító paktumról beszél, amelyet Nicolas és Cécilia kötött az elnökválasztás időszakára. Az mégsem járja, hogy Franciaország első emberének címére egy frissiben elvált politikus vagy esetleg egy felesége által elhagyott ember pályázzon, akit ráadásul felszarvaztak. A feleség a kampányidőszakban elrejtőzött; míg máskor az első vonalban vett részt férje támogatásában, most visszahúzódva segítette. Vajon Cécilia a második fordulóban miért nem járult az urnához, mint az a választási névjegyzékből kiderült. Aztán ott volt a Concorde téren Sarkozy ünneplése, amelyen a feleség késve és elég kényszeredetten vett részt. De talán még sincs igazuk a mindenütt összeesküvést szimatolóknak. Cécilia Sarkozy, mint egy napokban adott interjújában hangsúlyozta, tényleg mindent megtett kapcsolatuk megmentéséért. Az igaz, hogy a New York-i kirándulás után más emberként tért vissza. A szabadság iránti vágya még jobban megerősödött: „Ne hagyjátok, hogy egy férfitól függjetek” – ezt tanácsolta lányainak. Maga dönt a maga dolgairól. A férje iránti odaadás, hűséges szolgálat már a múlté.
A protokolláris megjelenéseket mindig is utálta. Az államfő oldalán erre utoljára a francia nemzeti ünnepen, július 14-én volt alkalma. (Azóta egyszer jelent meg a nyilvánosság előtt, a múlt hónapban a volt férje temetésén, ahol fekete szemüvege mögé rejtőzött.) A nyári németországi G8-csúcsot egy nap után otthagyta a lánya 20. születésnapi partijára hivatkozva. Amerikai üdülésük alkalmával nem jelent meg George W. Bushéknál, mondván, fáj a torka, miközben másnap látták a bevásárlóközpontban. E hónap elején a bolgároknak különösen fájt, hogy Sarkozyvel nem ment el a felesége, akit hősként akartak köszönteni. „Nem vagyok politikailag korrekt” – jelentette ki korábban. A világot két részre osztja – mondják róla, akik közelebbről ismerik ezt az antikonformista nőt –, az egyik felén a barátok vannak, a másikon pedig azok, akik finoman szólva nem barátai. Egyesek szerint „ez a szeszélyes, örök tinédzser lány – aki mellesleg a napokban lesz ötvenéves – az állandó hangulatváltozásaival, az uralkodó mentalitásával eléggé távol esik a francia középosztály konzervativizmusától”.
Ráadásul a szocialista ellenzék bizottságot nevezett ki annak kivizsgálására, hogy líbiai útján milyen felhatalmazás alapján repülgetett Cécilia az elnöki géppel. Mire volt engedélye, hogy megállapodjon, és miről tárgyalt Kadhafival hosszú órákon keresztül? Abban az ellenzéknek igaza van, hogy a francia alkotmány nem rögzíti egyértelműen az elnök feleségének helyzetét. Ráadásul csupán testőrök hadával kísérve hagyhatja el az Élysée-palotát. Nem találkozhat barátnőivel, mert mindig a közelben ül egy, a testi épségére vigyázó ügynök. Szabad nő nem vállalhat ilyen kötöttséget, így hát inkább lelép a cirkuszból. De vajon ki maradhat még Cécilia számára, aki már volt a legismertebb francia tévésztár, Jacques Martin és ma a legnagyobb hatalommal bíró francia politikus, Nicolas Sarkozy felesége is?