Nők a nyilasok közelében

Érdekes előadásnak és beszélgetésnek lehettünk tanúi az MTA Politikai Tudományok Intézetében. Pető Andrea történész-szociológus, a Közép-európai Egyetem (CEU) docense előadásában a nyilas mozgalomban szerepet vállaló nők motivációiról, tetteiről, a szerepükből adódó konfliktushelyzetekről beszélt.

A huszadik század politikai-társadalmi életében a korábbi időszakokhoz képest összehasonlíthatatlanul jelentősebb, ugyanakkor számarányukat tekintve elenyésző a nők szerepe. A feminista mozgalom által felkeltett széles körű emancipálódási igényt – mint az köztudott – gyakran karolták fel a baloldali mozgalmak. Kevéssé ismert ugyanakkor, hogy propagandisztikus célokból maguk a nyilasok is foglalkoztak az egyenjogúság kérdésével. 1938-ban például ők nyújtották be – igaz, némi antiszemita felhanggal – a nők munkahelyi zaklatásának büntetéséről szóló törvényjavaslatot, s a szociáldemokrata hagyományt követve a gyárakban is kiálltak a női méltóság tisztelete mellett. Sokan nem tudják, milyen sikeres volt politikailag az első generációs munkavállaló nők számára a nyilasok kínálta munkahelyi védelem, és mennyire sok nőt mobilizált a párt nőmozgalma. Pető Andrea ezt a jelenséget az antimodernista forradalmi emancipáció kifejezéssel illette, ugyanis mint ezt az 1944 végén, Kőszegen elkészült hungarista családjogi törvény mutatja, a nők védelme szorosan összefüggött az elképzelt totális állam által szigorúan ellenőrzött családi élet tisztaságának védelmével. Az elképzelt Kárpát–Duna Nagyhazában a házasságtörés, illetve a férj családfenntartó szerephez nem illő viselkedése akár többéves börtönt vont volna maga után, nem beszélve arról, hogy a visszaesők deviáns nemi magatartásának problémáját ivartalanítással oldották volna meg.
A történésznő hosszan beszélt a Nyilaskeresztes Párt vezető női tagjairól és a nyilasrendszer mellett kiálló vagy az efféle magatartással vádolható illusztris asszonyokról. Az előadásból, illetve az azt követő beszélgetésből kiderült, hogy a „nyilas nő” kategóriája közel sem egyértelmű: Szálasi Ferenc felesége, Lutz Gizella például soha semmilyen politikai szerepet nem vállalt, férje ettől kifejezetten távol tartotta. Mégis, a háborút követően több mint tíz évig raboskodott internálótáborokban, börtönökben csak azért, mert hosszas mátkaság után az utolsó pillanatban rossz helyen és rosszkor ment férjhez. Hasonlóan problematikus a nyilasholokauszt egyik fő felelősének, Vajna Gábor belügyminiszter feleségének az esete. A pártéletben részt vevő asszonyról 1943 körül derült ki, hogy részben zsidó származású. A hungarista mozgalomból való kizárása mellett férje is kénytelen volt névleg elválni tőle. Szintén nem egyértelmű a rövid életű nyilasrendszer mellett szerepet vállaló művészek – így a nők közül – Szeleczky Zita, Muráti Lili és Fedák Sári esete. Szeleczkyt és Fedákot a népbíróság ugyan elítélte, ám – talán ezt elfogultság nélkül megállapíthatjuk – nem a magyar nácik iránti szimpátia, hanem a szovjet csapatok előrenyomulásától való félelem vezette őket tévútra. Muráti pedig állítólagos „származási hibája” miatt is kénytelen volt a harc – valójában már reménytelennek tűnő – folytatását propagálni.
Az első generációs értelmiségi létből származó szerepzavarokra vezette vissza az előadó azoknak az asszonyoknak az esetét, akik ténylegesen részt vettek a párt legszűkebb vezetésében. Ugyancsak hasonló a féléves rémuralom idején feljelentgető házmesternék, férfiruhában gyilkoló „amazonok”, vagy a pártszolgálatosokat saját védencei ellen vezető ápolónő helyzete. Az identitászavarnak az ösztönök szabadjára engedésében való manifesztálódása és a hozzá kapcsolódó, kívülről is megtámogatott önszuggesztió jelzi: ezek az emberek elhitték magukról, hogy valóban nagy tetteket hajtanak végre, amellyel hazájuknak tesznek szolgálatot. Lelkiismeret-furdalásuk általában később sem volt.
Pető Andreának a sokéves kutatómunkát felhasználva tavasszal könyve jelenik meg a témáról.