November jön, majd elmúlik

Itt van mindjárt mindenszentek és halottak napja. Most nem politizálunk ebben az írásban, nem rázunk öklöt, nem nevetgélünk, az ember ilyenkor visszatekint, emlékezik, a múltban bolyong. Meg a temetőkben. Elsepri a lehullott faleveleket a sírjairól, friss vizet önt a virágtartókba, beleteszi a fehér őszirózsákat. Ilyenkor tér és idő megszűnik, az ember ott áll a néhai öregek mellett. Legelöl az örök Papa, mellette Keresztapa, a Szódás Sanyi, Attila (ő fiatal volt szegény) és a többiek…
November a legszomorúbb hónap, a klasszikus ősz. Hulló falevelek, köd, korai szürkület. A hangulatot az ember viszi magával a házába. Szerepük van ezeknek a heteknek is, magunkba bújunk, elmélázunk az eltelt esztendőn, barátokat hívunk magunkhoz, terveket szövünk. Készülünk a távoli tavaszra. Kimegy az ember a kertbe, és elszomorodik a lehullott levelek láttán – hiszen volt itt egykor pitypangos, orgonaillatú május is. Azért szükség van erre a szomorú évszakra is. Ilyenkor próbálsz rendet rakni az életedben.
El ne felejtsünk gyertyát tenni az ablakba ezen a két szomorú estén, ahogyan a temetőben is gyertya- és mécseserdő fénylik. Emlékezzünk, de ne adjuk át magunkat végképp a szomorúságnak. Örömre persze sok okunk nincsen, a haza, a nemzet már jó ideje novembereit éli. (Ebben volt egy pici politika, pardon.) Fel fogunk támadni!