Szobor

Tudom én, hogy manapság csak a pénz, a sztárözön és a csengőhangletöltés számít, de most próbáljunk néhány pillanatra a mocsaras világ fölé nőni, és örüljünk együtt annak, hogy felavatták az EU-polgár szobrát Brüsszelben. Szép szobor. Tekintélyt parancsoló, két és fél méter magas bronzalak, aki minden égtáj felé tekint, ugyanis elektromos motor forgatja a talapzaton. Azért van így, mert a tagországok nem tudtak megegyezni abban, hogy Mister E. melyik irányba nézzen.
De hagyjuk a nehézségeket, inkább örvendezzünk a sikernek! Hitték volna, hogy huszonhét ember képes egyetlen szobrot mintázni? Ugye nem? Az történt, hogy minden tagország kijelölt egy-egy művészt, aki aztán megalkotta a szobor valamelyik részletét. A végeredmény bámulatos, hiszen Mister E. egyik lábán román tornacipő, a másikon holland fapapucs pompázik, toszkán nadrágot – a farzsebéből lengyel vodkásüveg kandikál ki –, német bőrmellényt, ír gyapjúsálat és osztrák stüszikalapot visel, cekkerében a cseh knédlitől a portugál paellakonzerven át a dán szárított halig sok minden megtalálható. Észt derékszíján finn kulacs, svéd csontozókés és brit iránytű fityeg, a hóna alatt francia bagettet szorongat, degeszre tömött belga hátizsákja egyik zsebéből a görög olimpiai fáklya lóg ki, vállán pedig kiterjesztett szárnyú máltai sólyom ül, csőrében egy andalúz őszibarackkal… Nem folytatom, mert szinte lehetetlen szavakkal lefesteni eme huszonegyedik századi kimérát, amelyet – most kapaszkodjanak meg! – magyar emberről mintáztak!
Az EU-szobrászok a Tisza menti Darasznya faluban találtak rá Sallangó Ernő postásra, akinek termete és arcberendezése tökéletesen megegyezik az európai ajánlásokkal. Persze az FB Press most sem pihent a babérjain, azonnal Darasznya faluba száguldott, hogy családja körében keresse fel a bronzba öntött postást, aki érkezésünkkor éppen a konyhaasztalnál ült, és dagadóval főtt lucskos káposztát ebédelt. Feleségétől, Katalin asszonytól megtudtuk, hogy Sallangó Ernő egyik kedvenc étele ez, de rajong a füstölt csülökért és mindenekfelett a pacalpörköltért, amelyhez fél kiló kenyeret és öt-hat szem ecetes cseresznyepaprikát szokott megenni. „Lecsúszik rá nyolc savanyú fröccs, ha nagyon szomjas, szódát se tesz bele, de hadd élvezze az életet szegénykém, tekereg eleget azokkal a nyavalyás levelekkel!” – magyarázza Katalin aszszony. Nevetve mesélik, hogy amikor tavaly ott jártak az uniós szobrászok, kondérban főtt pacalpörkölttel kínálták őket, de a vendégek ebéd előtt úgy benyakaltak szilvapálinkából, hogy szerteszét feküdtek az udvaron, néhányan még másnap is a falnak dőlve hívogatták az édesanyjukat.
Sallangó Ernő mély érzésű ember. Most, ősz elején teletömte a táskáját lehullott falevelekkel, és minden postaládába dugott egyet. Hogy miért? „Mindenki szeret levelet kapni. Az üres postaláda olyan, mintha a halál dobott volna bele láthatatlan, könnyes üzenetet!” – vallja, miközben a lucskos káposzta szaftját tunkolja. Katalin asszony újabb fröccsöt készít az urának, nem fukarkodik a karcos homoki borral, félig tölti a söröskorsót, aztán szódát spriccel rá. A gyerekekről kezdenek beszélni, fényképeket mutatnak. Megtudjuk, hogy Gáborka egy tetoválószalon társtulajdonosa, szabadidejében ejtőernyőzik, Sári pedig kezdő geológus, a láp- és tőzegkutatással jegyezte el magát. Fájlalják, hogy egyikük sem lépett apjuk nyomdokába, de azért tisztában vannak azzal, hogy hamarosan nem is lesz szükség postásra, mert az e-mail megássa a szakma sírját. „Egyre nehezebb a kézbesítés – panaszkodik Sallangó Ernő –, tavaly kétszer lopták el a biciklimet, de az idén már négyszer, hogy száradjon ki a szeme a sok büdös tolvajnak!”
Megkérdeztük, érez-e büszkeséget, amiért szoborként hirdeti Brüsszelben az európai népek összetartozását. A homlokát ráncolja, látszik, hogy sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Egy húzásra kiissza fröccsét, aztán felemeli a tekintetét. „Előbb-utóbb engem is ledöntenek, az a szobrok sorsa. De ha nem döntenek le, akkor egy rakás galambszar alatt ragyoghatok az örökkévalóságig. Lehetek őszinte? Egyiktől sem vagyok feldobva.”
Bizony, itt van a baj! A magyarnak semmi se jó! Az se, ha szobor.