Szuperhold

M I N D E N Z E N E

Ahogy ez kinéz, megint valami forradalomféle zajlik, a szemünk előtt formálódik a zeneipar jövője. Sokan a kiadók mohóságát okolják az alternatív zenebeszerzési módok elszaporodásáért, de az is lehet, hogy a legújabb generációt már végképp hidegen hagyja a borítónézegetés, a szövegolvasgatás szertartása, mint ahogy az előző nemzedék kénytelen volt sorsára hagyni a bakelitet, amelyet ugye azért igazán kézbe lehetett venni. Mindenesetre valószínű, hogy az új undokak új szokásait (csőre tölteni, oszt’ hadd szóljon) egyszerre motiválja a pénztelenségből fakadó jogos düh és egyfajta igénytelenség is. Az előadóművészek hozzáállása sem egyértelmű. Könnyen elképzelhető egy amúgy sem fényes anyagi körülmények között élő közép-európai zenész helyzete a megváltozott körülmények között, amikor búcsút inthet a maradék jogdíjainak, ugyanakkor David Bowie már régen felköltözött az internetre (jó, mondjuk az ő esetében ez csak egy újabb, logikus attitűd), Prince pedig a nyáron azzal kergette szeppuku közelbe a mogulokat, hogy új albumát egy brit bulvárlap mellékleteként jelentette meg, ingyen. Nem mintha a fenti két művésszel egy lapon lehetne említeni őket, de most meg például a Radiohead háza tájáról érkeztek érdekes hírek. Anglia egyik legsikeresebb zenekara, miután szerződése lejárt az EMI-nál, hetedik, In Rainbows című lemezét szabadon letölthetővé tette honlapjáról úgy, hogy a kedves vevők egy minimális tranzakciós díj megfizetésén túl annyit adtak még Thom Yorke-ék családi kasszájába, amennyit akartak. Nézzük a végeredményt. Az anyagot egy nap alatt állítólag egymillióan töltötték le, egyharmaduk maradt az alapdíjnál, mintegy ötödük tíz fontot szánt a munícióra (egy vadonatúj CD megjelenéskor tizenkét font), egytizedük viszont díszdobozt is rendelt, amelybe az összes létező extra belekerül. Standoláskor kiderült, ezzel a módszerrel bizonyos esetekben akár még jól is járhatnak a művészek, a kiadók álláspontját lapzártánkig nem ismerjük, csak sejtjük.
Kid Rock nyilván jóval egyszerűbb srác annál, hogy a letöltésektől parázzon, meg amúgy is lemezmilliomos, egy olyan amerikai gigakultúra (white trash) listavezetője, amely nem éppen kifinomult intellektusokat kápráztat el félig valódi, félig csinált surmóságával. A Robert James Ritchie-ként született cowboy a következőképpen foglalja össze eddigi életművét, mintegy ars poeticának is megfelelően: csajok, limuzinok, lógás, káromkodás. A kimerítő meghatározáshoz már csak néhány szintén jól ismert jellemzőt tehetünk hozzá: hülye cipők, motorok, fegyverek. A Kid Rockról hozzánk érkező hírek nagyjából annyiban merülnek ki, hogy éppen veri-e szegény Pamela Andersont, vagy sem, pedig a figura ennél azért egy fokkal érdekesebb. Kamaszkorában kezdte a pályát, rögtön szinte önmaga paródiájaként, de gyorsan rájött, hogy ha ügyesen keveri a Beastie Boyst az AC/DC-vel és az amerikai macsó archetipikus jegyeivel (vedelés, közepesen zsíros haj, a déli államokat idéző pólók), ebből még bármi lehet. Lett is rap és rock vadházassága, feldobva egy rappelő törpével meg egyéb bónuszokkal és persze platinalemezekkel, ha már igény mutatkozott. Friss albuma, a szerény című Rock n Roll Jesus tartalmazza mindazt, amiért Kid Rockot sokan hallgatják, szépen egymás után és keveredve is, mint egy alabamai búcsúban. Rap, őszinte, kőkemény rock, country, érzelmes, cinikus, ordináré szövegek, jóleső gitározások, és ahol a vidéki kocsmákat hozza, még csak nem is rossz.
Amy Macdonald szerint ennél egy kicsit bonyolultabb az élet, pedig ő még csak most húsz (vagy talán éppen ezért), legalábbis első lemezének, a This Is The Life-nak a tanúsága szerint. Keresztneve Winehouse kisasszony idei zseniális ámokfutása után mindenesetre jó ajánló, de nyilván nem elég. Összekeverni aligha fogjuk őket, de azt megjegyezhetjük, hogy ritka az ilyen összeszedett, pompás kis dalokkal tarkított debütáló album, feltéve, ha valaki nem kap zsigeri hidegrázást a gitározó megmondólányoktól. Az ifjú skót hölgy a csatornán túli folkerek legjobb hagyományait idézi, így aztán a szövegeket sem bízta másra, a tíz dal Mr. Rock and Rolltól a futballistafeleségekig ível.
A Zap Mama, illetve vezetője, Marie Daulne már egy kiforrott történet, a világzene egyik legmagasabban jegyzett produkciója fűződik a nevükhöz. 1990-ben indultak, öt női hang a capellájára építkezve, hogy aztán különböző hatásokkal (afrikai zene, rythm and blues, drum and bass és elágazásaik) felspécizve eljussanak a saját világukba. Összesen hat lemezt készítettek eddig, de azokat aztán úgy odatették, hogy azóta is a world music egy-egy fejezeteit jelentik. A zenekar vezetője most érezte elérkezettnek az időt, hogy Zap Mama néven, de egy kvázi szólóalbummal jelentkezzen Supermoon címmel. Marie Daulne 1964-ben született Kongóban, bantu anya és belga apa gyermekeként. Amikor apját a polgárháborúban megölték, anyja a háromhetes csecsemővel először a dzsungelbe menekült a pigmeusokhoz, majd Belgium következett. Így lett belga, de tudta, hogy hová álljon, azaz menjen, vissza Afrikába. Így kezdődött az ismerkedés az eltépett gyökerekkel, valamint a pigmeusok speciális énektechnikájával. Marie Daulne a Supermoonnal most az afropop és a dzsessz közös határaihoz utazott a világban, egyszersmind megalkotta eddigi legszemélyesebb, legintimebb és alighanem legszebb lemezét. Ez a hold szeretetet sugároz, és még meleget is ad a hideg európai őszön, szépséget és örömöt. I’m not a Superstar, I’m a Supermoon. Azaz magam és azt is adom.

Kid Rock: Rock n Roll Jesus
(Warner, 2007)
Amy Macdonald: This Is The Life
(Universal, 2007)
Zap Mama: Supermoon
(Universal, 2007)

Rövidre vágva

Status Quo: In Search of The Fourth Chord (Fourth Chord Records, 2007)

Elképesztő, hová vezethet a zenélés szeretete. Új Status Quo-lemezhez például. Nos, ez már harminc évvel ezelőtt is vicces volt, és nem fogott rajta az idő. Szinte értelmezhetetlen.