Margitay Ernő, a XX. század éles szemű, biztos ítéletű képzőművészeti szakírója így fogalmazta meg a lényegét: „A jó plakett, tenyérnyi nagysága dacára, monumentálisabb alkotás, mint nagy tömegű bronzok semmitmondó felhalmozása. Mentől nagyobb tömegeket ajándékozunk meg a művészet kincseivel – ez a legideálisabb szocializmus.” Vajon hol tart ma a sok évszázados ötvös- és éremművészeti múltjára méltán büszke magyarság ennek a „legideálisabb szocializmusnak” a megteremtésében, kérdezem a nyáron Sopronban megrendezett XVI. országos érembiennále kiállító művészeit, kitüntetett alkotóit, Soltra E. Tamást, Bohus Áront, ifj. Szlávics Lászlót, Gáti Gábort és Máté Jánost.
– A „semmitmondó felhalmozás” egyetlen műfajnak sem válik előnyére – mondja Gáti Gábor hetvenéves, Munkácsy Mihály-díjas művész, aki az elmúlt harminc évben két alkalom kivételével mindegyik soproni érembiennálén jelen volt a munkáival. Műveit több ízben rangos díjakkal méltányolták, az idén a lét alapkérdéseit bronzba öntő plakettjeit – szép szóval és mosollyal – főleg a „mezei” kiállításlátogatók jutalmazták. Ércnél maradandóbb „éremversei”, amelyeken pár szavas költői szövegekkel írta körül, formálta meg a képet, kiváltképpen megragadták az emberek figyelmét. – Akinek áttekintése van a hazai vagy akár a külföldi éremtermésről, tudja, hogy az éremművészet sem mentes ennek csábításától. Magyarországon azonban kitűnő mesterek, köztük sok fiatal művész is magas színvonalon foglalkozik éremkészítéssel. Ám tudomásul kell venni, hogy az éremművészet sohasem tartozott a „grand art”-hoz, következésképpen nem is kíséri különösebben nagy figyelem. Ugyanakkor van e műfajnak holdudvara, vannak gyűjtőink, van hazai és nemzetközi szervezetünk, vannak rendszeresen megrendezett kiállításaink, az egyik a soproni országos érembiennále, van folyóiratunk, a címe: The Medal. Az éremművészet körüli élet tehát igazán eleven. Legfeljebb kevés szó esik róla.
– Annak ellenére, hogy az emberek többsége elmegy e műfaj mellett, az éremnek – anyagából adódóan is – megadatik az esély, hogy alkotója több ezer évre üzenhessen – folytatja a gondolatsort Soltra E. Tamás, a 2005-ös országos érembiennále fődíjasa, akinek a munkásságát a kétévenkénti soproni rendezvény íratlan szabályai szerint az idén önálló kiállításon mutatták be. II. János Pálról, a naplóíró Széchenyi Istvánról, valamint a végső megsemmisüléstől féltett erdélyi népi kultúráról készített sorozata is jelzi, hogy a Sopron és Pécs között „ingázó” művész úgy tiszteli s értelmezi választott műfajának a hagyományait, hogy közben a saját eredeti stílusát is érvényesíti. – Háromezer éves múltra tekint vissza ez a műfaj, ennek tudatában szerintem nem kell az éremművészet fontosságáról mindenáron meggyőzni a tömegeket. Az éremművészet „ráér érvényesülni”. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy a köztudat számára csak az tűnik hitelesnek, ami tömegesedhet. Ettől függetlenül, ahogy a múltnak megvoltak, a jövőnek is meglesznek azok a mesterei, akik az éremművészetet a legmagasabb szinten művelik, és akik számára nem a műfaj lesz az érdekes, hanem a mű maga.
– A plakett francia eredetű szó, kör vagy más formájú, dombormű-díszítésű vagy vésett fémötvözetből készített lapocska – ezt írják a hivatalos értelmező szótárak és lexikonok. Aki azonban megtekintette a XVI. érembiennálén kiállított munkákat, pontatlannak – kissé elavultnak? – tarthatja ezt a meghatározást, hiszen itt szinte több volt a kisplasztika, mint a kör alakú „lapocska”, és fémötvözet helyett is egyre bátrabban nyúlnak az alkotók más anyagokhoz. Ki a diófához, ki a kőhöz, a „mixelt médiához”. Izgalmas tehát a kérdés, ki miért vállalja változatlanul a tradíciókat, és ki miért – és mikor – érzi úgy, hogy hátat kell fordítani nekik?
– A művészeti alkotások kialakításánál, miként a használati tárgyak tervezésénél is alapvetően fontos az „anyag–szerkezet–funkció–forma egysége”. Pogány Frigyes, az Iparművészeti Egyetem egykori tanára fogalmazta meg ezt az elvet, amelyet én is próbálok követni – mondja a harminchat éves Bohus Áron, aki amerikai diófából alkotott érmekkel jelentkezett. – Amennyiben a plakett funkciója „csupán” a művészi gondolat tolmácsolása, és nem emlékérmet vagy pénzt rendelnek tőlünk, az anyag, a méret és a forma csak esztétikai kérdés. Új anyagok bevonása a műfajba új lehetőségeket rejt, számomra a homokfújt fa egy eddig kiaknázatlan terület…
– Az érem a pénzérméből született, a pénzérmék előzményét pedig olyan tárgyak jelentették, amelyek az adott kultúrában a közmegegyezés szerint értéket képviseltek. Voltak toll-, kagyló-, kő- és bőrpénzek is – mondja ifj. Szlávics László, az idei országos érembiennále fődíjasa, akinek vasból és fából készült, vegyes technikájú kisplasztikái börtöncellák képzetét keltették a szemlélőben. – Ha tehát a hagyományt keressük, és a szokásosnál kicsit távolabbra megyünk vissza az időben, kiderül, hogy műfajunkban az anyaghasználat szinte bármire kiterjedhet. Provokatívan fogalmazva azt is mondhatnánk, hogy az ősi hagyományokat azok az alkotók képviselik és viszik tovább, akik – négyszáz év unalomig ismételt megoldásait félretolva – bátran nyúlnak más hagyományos anyagokhoz vagy plasztikai megoldásokhoz.
– A „műfaji bátorságot” én bizony tévútnak ítélem – mondja a szabadkai születésű, a hetedik X felé közelítő Máté János, akinek képzeletbeli lényekről, angyalról, ördögről, igazságról készített sorozata az éremművészet legnagyobb klasszikusainak az emlékét idézte eszünkbe. – Ezek a „más anyagok” csak újak, de nem maradandóak, nem igényelnek sok munkát. De hát miért is kellene hátat fordítani a legnemesebb hagyományoknak? Ez oda vezethet, hogy legközelebb egy tányér kocsonyát állít ki valaki!
– Az igazi, radikálisan új és korszerű gondolkodásmód megjelenését a hazai éremművészetben én Lieb Roland Ferenc két érméhez kötöm – folytatja gondolatmenetét ifj. Szlávics László. – A tárgyban elhelyezett memóriaegységben tárolt digitális adatállomány számítógép segítségével jeleníti meg az emlékérem alanyának teljes életművét. A legfiatalabb alkotók számára Kótai József által alapított díjjal kitüntetett, Fogság című két emlékéremről azért is fontos beszélni, mert megformálásuk is magas szintű művészeti alkotás, így messze túlmutat mind a kettő a puszta ötleten.
– Nevezetes történelmi, tudományos és irodalmi évfordulókban bővelkedő két esztendő után rendezték meg – a szakmai önszerveződés szép példájaként – a soproni kiállítást, amelyen az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulójára, a nándorfehérvári győzelemre, a kétszáz éve született gróf Batthyány Lajosra, a nemrég elhunyt Határ Győzőre, Lázár Ervinre, Pege Aladárra emlékező alkotások is láthatók. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a hátterükben csak ritkán fedezni fel az állami, intézményi megrendelést. Kiknek dolgoznak a mai magyar éremművészek, kik igénylik a munkáikat határon innen és túl?
– Az országos érembiennálénak nem a megrendelésre készült művek bemutatása a feladata, hanem az autonóm éremművészeti alkotásoké. A megrendelésre készülő munka a megrendelő és az alkotó között létrejött – szerencsés, gyakrabban szerencsétlen – kompromisszum eredménye – mondja ifj. Szlávics László. – Nem hallgathatok róla, mert ez jellemzi tömegkultúrára berendezkedett korunkat: az éremnek látszó, meglehetősen alacsony színvonalú s rendkívül olcsón kínált importtermékek nem versenytársai az éremművészek munkáinak, mégis kiszorítják őket a „piacról”. Tapasztalatom szerint a hazai megrendelők általában nem vagy csak ritkán alkalmaznak hivatásos művészeket, jó esetben rutinos vésnökökkel dolgoztatnak, így akarnak spórolni. Kérdés, hogy érdemes-e.
– Ady Endre születésének századik évfordulójára még készült emlékérem, Bartók Béla születésének centenáriumára is – tűnődik Gáti Gábor. – 2006-ban, a százhuszonötödiken már nem gondolt erre az ünnepséget szervező és koordináló testület. A József Attila-évforduló is elmúlt érem nélkül. Az idén Kodály Zoltán születésének százhuszonötödik évfordulója van, és azonkívül, hogy a Magyar Nemzeti Bank kiadott ez alkalomból egy ötezer forintos emlékpénzt, ami nem azonos az emlékéremmel, nem tudok róla, hogy emlékérem született volna. Úgy látszik, leszoktak erről. Emlékérmek persze azért még most is születnek, jó esetben tapasztalt kolléga tervei szerint, rosszabb esetben „alkalmi” tervező számítógépes programja alapján. A színvonal azonban finoman szólva is egyenetlen.
– Az érem olyan társadalmi események, díjak, évfordulók, személyek megörökítésére alkalmas, reprezentatív műfaj, amely tenyérnyi maradandóságával időn kívülivé teheti a megrendelő közösségek üzenetét – vallja Soltra E. Tamás. – Ha azonban az alkotói folyamatok alól kikopnak a közösségi szándékok és az anyagi lehetőségek, csak a jelhagyás gondja s öröme marad. Érdekes, hogy jeles események alkalmával, amikor díjérmeket adnak át, szinte sohasem hangzik el, hogy ki alkotta az érmet. Ha azonban jó a mű, idővel fordul a helyzet, és azt nemigen tartják számon, ki kapta a díjat, de azt igen, hogy ki alkotta…
– Sokan állítják, hogy korunkból kiveszett a művészet szeretete, a biztos ítélőképesség, az ízlés, és a becsületes munka szépségét is egyre kevesebben méltányolják. Mi adja a reményt, hogy érdemes, sőt kell a divatokkal, a „trendikkel” ellenkező irányban haladni? És addig is, míg a közízlés terén valamiféle pozitív változás jelei mutatkoznak, miből él, hogyan él a mai magyar éremművész?
– Nem hiszem, hogy az igényesség mindenestül kiveszett volna – mondja Gáti Gábor. – Nézzen csak meg egy jobb márkájú autót, nézzen körül az elegáns és drága ruhaboltokban, vagy nézze meg az illatszerek csomagolását, van ott dizájn! Ahol az üzleti érdek azt diktálja, és van rá kereslet, ott bizony szolgálják az igényességet is! Viszont tudomásul kell vennünk, hogy a hétköznapi életben az igénytelenséget kínálják, mert az olcsó, és mi szegények vagyunk.
– Szegények, bizony – mondja Máté János, aki havi hatvanezer forintos nyugdíjából él. – Lassanként eladogatom a könyveimet, az életem során összegyűjtött műtárgyaimat, és a magam örömére dolgozom.
– A legtöbben a magunk örömére dolgozunk – veszi át a szót Gáti Gábor. – Unalmasat, rosszat nem érdemes készíteni, abban nem leli örömét senki sem. Csak a szépen előadott, okos gondolatoknak van értékük!
– A hazai és a nemzetközi biennálék, az időnkénti megrendelések a folytatásra biztatják az embert, no és a fanatizmus, a szakma szeretete is – mondja Bohus Áron. – Kizárólag éremkészítésből nemigen lehet megélni. Én személy szerint cégtáblák tervezésével is foglalkozom, és a szentendrei Művészetmalomban kiállításrendezőként is dolgozom.
– A magyar éremművészet hosszú évtizedek óta a nemzetközi élvonalban van, sőt annak egyik meghatározó tényezője – mondja ifj. Szlávics László. – Régebben a kultúrpolitikai nyomás alóli kihátrálás lehetőségét biztosította a műfaj, manapság az anyagi kényszer is az éremművészet felé sodorja az alkotókat. Akinek nincs pénze szobrot készíteni, szívesen nyúl a kevesebb pénzből is művelhető érem műfajához. A viszonylag kis méret is lehetőséget ad gondolataink művészi megfogalmazására.
Erdogan
Erdogan megerősítette álláspontját Ciprus kapcsán
