Antall József hetvenötödik éve

A mai napon barátai, egykori munkatársai, ismerős és ismeretlen tisztelői elhelyezik virágaikat a tizennégy éve eltávozott miniszterelnök sírján, és ezzel befejeződik az Antall József 75. születésnapja alkalmából rendezett emlékév. Ennek voltak felemelő, disszonáns és egyenesen taszító mozzanatai. Ünnepségeket és koszorúzásokat tartottak az elmúlt csaknem másfél évtizedben örvendetesen sokasodó emlékhelyeken, Szombathelytől Miskolcig és a Párizs tizenhatodik kerületében lévő emléktáblától a Zágrábban felállított mellszoborig. Berlinben ünnepélyesen bemutatták Antall József tanulmánykötete, a Modell és valóság német nyelvű változatát, Brüsszelben pedig döntést hoztak arról, hogy az Európai Parlament egyik új épületszárnyát a rendszerváltoztató magyar miniszterelnökről fogják elnevezni.
Rendőri készültség a temetőben
Az első furcsa epizód a születésnapi ünnepségen történt. A síremlékhez igyekvők járművei – a többéves gyakorlattal szemben – nem juthattak túl a temető kapuján, rendőri intézkedéssel a kerítés mellett parkoltatták le őket, és azt is megkérdezték az egyenruhások, hogy ki hová szándékozik menni. Jellemző választ adott erre egyik barátom: „Oda, ahová tizenhárom éve minden április 8-án, Antall József sírjához.” Az emlékmű köré is kordont vontak, azon belülre csak külön engedéllyel lehetett bejutni. Hamarosan magyarázatot kaptunk a rendkívüli helyzetre: villogó kék fényekkel és bekapcsolt fényszórókkal gépkocsioszlop kanyarodott a sírhoz, megérkezett Magyarország regnáló miniszterelnöke. Természetesen egy regnáló miniszterelnök az ország területén úgy közlekedik, ahogy akar, de egy ilyen bensőséges megemlékezésen talán lehetne kicsit szerényebben is. Nagyon jól emlékszem arra, hogy Antall József egyik első vidéki útján a fogadó megye határán rendőrmotorosok vágódtak a miniszterelnök által kiválasztott lehető legkisebb Mercedes mellé, és törtek utat számára az akkori, a mainál lényegesen gyérebb forgalomban. Antall először nem akart hinni a szemének, majd felcsattant: „Vagy el tudjátok őket távolítani, vagy leállunk. Így nem vagyok hajlandó megérkezni.”
Azután az emlékév közepétől történtek ennél sokkal visszatetszőbb dolgok is. Az akár viccesnek is nevezhető „módszerváltás” és „gengszterváltás” kifejezések kezdtek a mindennapi beszéd részévé válni és felmelegítették a „rózsadombi találkozó” már többször kihűlt káposztáját. A legszörnyűbbnek talán az mondható, hogy egykori szövetségesek és küzdőtársak (a Magyar Demokrata Fórum korábbi vezetői, az Antall–Boross-kormány tagjai) vonták kétségbe Antall József megkérdőjelezhetetlen érdemeit, és az ellenzéki gondolatnak teret adó Echo Televízióban jelenleg is futó sorozatnak visszatérő témája, hogy hol, mikor és miért hibázott Antall József. Megütközve kérdezzük egymástól, hogy mi ez? Az összeesküvés-elméletek híveinek újabb próbálkozása? A háttérbe szorulók önigazoló magamutogatása? A későn érkezettek és kívülről bírálók deheroizáló reflexe? Vagy egyszerűen saját jelenkori sikertelenségünk okainak múltba vetítése?
Úgy vélem, hogy az utolsó kérdésre adott igenlő válasz adja a legkézenfekvőbb magyarázatot. Negyvenesek, ötvenesek frusztrált generációja tanácstalanul bolyong a politika, a társadalom, a gazdaság elaknásított mezején és a kétségbeesés határán keresi a kiutat, a hatvanon felüliek pedig azon keseregnek, hogy elment az élet, és nem a kedvük szerinti módon. A legrosszabb azonban azon húszas-harmincas éveiket élők véleménye, akik saját tapasztalataik hiányában olvasmányaikból vagy szüleik beszámolóiból ismerkedtek meg a hazai rendszerváltozás történetével, és most ők is döbbentek kérdezik: „Lehet, hogy Antall Józsefet valóban küldte valaki?”
Tehetség, képzettség, elszántság
Antall Józsefet, a XX. század magyar történelmének meghatározó államférfiját azonban nem valaki vagy valamilyen intézmény küldte, hanem saját tehetsége, képzettsége, elszántsága és akarata. Antall Józsefnek küldetése volt. Olvassunk csak bele a miniszterelnöki eskütétel után elmondott beszédébe, amelyet egyidejűleg hat át a felelősségvállalás megrendítő tudata és a szolgálat szentsége: „Szeretném, ha hinnék és tudnák, hogy semmiféle személyes ambíció nem irányít ebben a kérdésben. Semmiféle karriervágy nem vezet. Úgy gondolom, életkorom tapasztalatok gyűjtésével felkészített egy-két feladatra, de számomra ez nem jelenthet hosszú időt. Éppen ezért én arra vállalkozom, hogy megkísérlem az országot, a nemzetet ebből a nehéz helyzetből, ebből a válság küszöbén álló helyzetből, amelyben az ország van, kivezetni, vagy legalábbis az egyenes útra terelni…”
Emlékezzünk csak az akkori politikai és gazdasági helyzetre! Az Antall-kormány megalakulásakor még létezett a Varsói Szerződés és a KGST, mintegy 50 ezer szovjet katona tartózkodott Magyarországon. Valutatartalék nem volt, az államkassza gyakorlatilag üres volt, az egy főre jutó adósságállomány a legnagyobb volt Európában, az infláció 30 százalékos volt. A lakosság egyharmada a hivatalos létminimum alatt élt, a tömeges munkanélküliség ugyan még nem kezdődött el, de az elkerülhetetlen struktúraváltás következményeként hamarosan több százezren kerültek az utcára.
Mindezek ellenére csodákat vártak a miniszterelnöktől és kormányától. Nemcsak a szokásos száznapos türelmi időt nem kapta meg, hanem most, 5100 nappal halála után bűnbakká kívánják nyilvánítani. A főbb vádak: elmaradt elitváltás, elnagyolt privatizáció, a pártállam által létrehozott külföldi adósságállomány átvállalása. Határozott meggyőződésem, hogy Antall József miniszterelnöki tevékenysége nem szorul védelemre, az elkeseredettség hullámain szörfözők vitorlájából előbb-utóbb elfogy a szél, mégis felsorolom azokat az ellenérveket, amelyek az utóbbi időszakban halkabban szólnak.
Négy pontban az ellenérvekről
1. Az elitváltásról. A rendszerváltó politikai erők részéről nagy volt a nyomás, hogy hulljanak a fejek, és a tisztségekre bőven akadt jelentkező, gyakran az önkritika teljes hiányával. Nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy nemcsak abból következően nem jutottak előbbre korábban, mert politikailag nem azonosultak az előző rendszerrel, hanem egészen egyszerűen azért, mert képességeikből többre nem futotta. Sok esetben a rendszerváltó kormányhoz szellemileg közel álló szakemberek válaszoltak a felkérésre nemmel, mondván, hogy ők nem akarják exponálni magukat. Mert, hogy még itt voltak az oroszok, és emiatt a visszarendeződés bármikor elkezdődhetett. (Gondoljunk csak az 1991. augusztusi moszkvai puccs rendkívül izgalmas 72 órájára.) Kialakult tehát egy olyan helyzet, hogy aki alkalmas lett volna, az nem akarta, aki pedig akarta, az nem volt alkalmas. Azt viszont egyértelművé tette Antall, hogy kormányának nem lehet olyan tagja, aki az állampárt tagja volt. (Emlékezetes eset, hogy emiatt a Horn Gyulát külügyminiszternek nyomatékosan ajánló Kohl kancellárral is konfliktusba keveredett.) Ettől eltekintve a párttagságot nem tekintette kizáró oknak más tisztségek betöltésénél, hiszen ezen a címen jóformán a teljes honvédség és rendőrség tisztikarától meg kellett volna válnia. Nem a szimpla párttagsággal volt problémája – hiszen azt sok esetben elkerülhetetlen generációs ártalomnak tekintette –, hanem azokat marasztalta el, akik szavai szerint „nemcsak szükségszerűen nyalták a nagy vörös feneket, hanem még élvezettel csettintettek is hozzá.” Azt is elmondta, hogy többre értékeli azokat, akik az előző években az ország érdekében – akár párttagsággal is megterhelve – hasznos szakmai munkát végeztek, mint azokat, akik azzal az érveléssel, hogy nem támogatják a rendszert, lustán lapultak. Azok pedig, akik a parlamentáris demokrácia, valamint a piacgazdaság működtetésében tapasztalatokkal rendelkeztek, a több mint negyvenéves diktatúra alatt kiöregedtek.
2. A privatizációról. Amikor az Antall-kormány hivatalba lépett, már javában folyt az elődök által megkezdett előprivatizáció és a magánosítás lényegesen ravaszabb formája, a spontán privatizáció, amelyet a lengyelek nagyon találóan nómenklatúra-privatizációnak neveztek el. (Nómenklatúrán köztudottan az állampárti-pártállami politikai-gazdasági-szakszervezeti elit értendő.) Nem lehetett elkerülni – már csak a privatizációs versenyből vesztesként kikerülők vélt vagy jogos, de mindenképpen hangoztatott érdeksérelme miatt sem –, hogy egyik-másik hazai privatizációs ügyletet a korrupció gyanúja ne lengje körül. Antall gyakran idézte a nagy brit privatizátor, Margaret Thatcher emlékezetes mondását: „Magánosítani sok módszerrel lehet, egyféleképpen nem – jól.” Csekély vigasz, de azért nálunk legalább privatizációs ügyben vér nem folyt, mint a németeknél. Berlinben a keletnémet állami vagyont privatizáló Treuhandanstalt vezetőjét az utcán lőtték agyon. Arra is érdemes emlékeztetni, hogy az állami közművagyon sokat vitatott privatizációja s nemzeti vagyonunk szinte teljes körű kiárusítása már nem az Antall-kormány idején zajlott le.
3. Az adósságállomány átvállalásáról. A pártállami vezetés húsz-egynéhány milliárd dollár adóssággal adta át az országot, és ennek rendezésére Antall József kormánya a legkülönfélébb ötleteket kapta. Voltak olyanok, akik azt javasolták, hogy Magyarország mint a nyugati világ évszázadokig kitartó védőbástyája kérje adósságának elengedését. Ennek az érvelésnek az volt a szépséghibája, hogy hitelezőink jelentős része japán kereskedelmi bank, és a felkelő nap országát bizony semmitől sem védtük meg. Volt olyan javaslat is, amely a magyar állami vállalatok részvényeinek eladásával kívánt törleszteni. Antall ellenezte a hitelek visszafizetésének felfüggesztését, két okból is. Az egyik, hogy a hitelezőkkel szembeni fizetések megszakítása azt jelentette volna, hogy az ország a nemzetközi pénzvilágban feketelistára kerül, és évtizedekre megfosztja magát a további hitelfelvételi lehetőségektől. (Antall 1990 elején a még ellenzékben lévő MDF elnökeként járt Washingtonban, ahol a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap magas rangú képviselői külön figyelmeztették arra, hogy a törlesztés felfüggesztése milyen káros következményeket hozna az országra.) A másik nyomós ok az volt, hogy mielőtt Antall József a kormányzást átvette volna, a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékai a minimum, azaz 800 millió dollár alá süllyedtek, s így az ország napi fizetési gondokkal küszködött. A kormányzati ciklus végére egyébként sikerült a valutatartalékot mintegy hétmilliárd dollárra emelni.
4. A sokat vitatott kérdések egyike az MDF–SZDSZ-paktumnak nevezett pártközi megállapodás, amiről mindenképpen szólni kell. A választások első és második helyén végzett két párt megállapodását Antall azért kezdeményezte, mert az ország kormányozhatóságát akadályozta az úgynevezett kétharmados törvények indokolatlanul nagy aránya, például a költségvetési törvény elfogadásakor sem volt elegendő az egyszerű többség. Ezt a még 1987-ből származó jogszabályt a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon az ellenzék azért hagyta változatlanul, hogy állampárti győzelem esetén se lehessen alapvető kérdésekben a véleményét figyelmen kívül hagyni. A helyzetet két módon lehetett feloldani: nagykoalíciót kötni az SZDSZ-szel, vagy radikálisan csökkenteni a kétharmados törvényeket. A nagykoalíció gondolatát Antall elvetette. Egyrészt azért, mert negyven év egypártrendszer után szükségesnek tartotta az erős ellenzéki kontrollal működő igazi parlamentarizmus megteremtését. Másrészt pedig az SZDSZ-t mint pártot és annak egyes személyiségeit kormányzati együttműködésre alkalmatlannak tartotta. Néhányszor, szűkebb körben ironikusan el is mondta, hogy szabad demokrata miniszterek részvétele esetén nem tudná garantálni, hogy a kormányülések után testi épségében mindenki sértetlenül távozik a parlament épületéből. A miniszterelnök tehát arra az elhatározásra jutott, hogy tárgyalni kell a szabad demokratákkal. A lényeg: a kétharmados törvények számának csökkentése – ami az ellenzék részéről természetesen engedményt jelent –, a kormányoldal pedig ellentételként felajánlja, hogy a köztársaság elnöke szabad demokrata politikus legyen, amennyiben ezt a tisztséget Göncz Árpád tölti be. Ezenkívül a megállapodás tartalmazta a németeknél jól bevált konstruktív bizalmatlansági intézmény bevezetését is. Ma már jól értékelhetők e megállapodás pozitívumai és negatívumai. A kétharmados törvények számának csökkentése lehetővé tette a folyamatos kormányzati munkát, a konstruktív bizalmatlanság intézménye pedig biztosította a stabilitást. Göncz Árpád személyének megítélésében azonban – mint a későbbi évek bizonyították – Antall Józsefnek csalatkoznia kellett.
Emlékezni emelt fővel
Amikor Antallt egyik alkalommal a parlamentben megtámadták és hazaárulónak nevezték, a következőképpen reagált: „Sajnos ebben a Házban, hosszú története során, néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olyanokkal szemben, akiknek később egészen más emléket állítottak. Ha a magyar Országgyűlés – és szerény személyem is – így fog járni a hazafiatlanság vádjával szemben, akkor nyugodtan fogok a túlvilágra költözni.” Igen, úgy tűnik, hogy nemcsak a könyveknek, hanem a politikusoknak is megvan a maguk sorsa. Antallt – nagy elődeihez hasonlóan – nemcsak életében támadták méltatlanul, hanem halála után is. Batthyány Lajos és Bethlen István történelmi szerepének méltó értékelését is nagyjából ötven évvel később kezdte el az utókor. Aki 2043-at megéli, remélhetőleg emelt fővel emlékezhet a rendszerváltoztató miniszterelnökre.

A szerző az Antall-kormány
miniszterelnökségi kabinetfőnöke volt