Múltat idéző kisvasúttal zötykölődünk ki a hortobágyi vízi világ legrégebbi mesterséges haltenyésztő rendszeréhez, a tíz medencéből álló Öreg-tavakhoz. Négy kilométer nem nagy távolság, de a csípős szél és a fagypont közeli hőmérséklet – no meg a nyitott kocsik jéghideg ülései – miatt igencsak hoszszúnak tűnik az út. Megérkezéskor jólesik a mozgás, felmelegíti az embert a barátságos fogadtatás, a csípős tréfáktól sem mentes szóváltás a sürgölődő halászokkal. Még csak november vége van, de már javában a karácsonyra készülnek, aminek ékes bizonyítéka, hogy megkezdődött a nagy év végi lehalászás. Hatalmas hálók terpeszkednek a vízben, a hagyományos és bioművelésű tavak tucatjaiból emelik ki az éves termést, amit aztán a hipermarketek akváriumaiban vagy jeges pultjain láthat viszont az egészséges és ízes táplálékot kedvelő nagyközönség. Ilyenkor van a munka dandárja, ilyenkor kelendő a hal, és persze ilyenkorra nő meg akkorára az éves szaporulat, hogy érdemes legyen piacra dobni. Az év többi részében embertől nem háborgatva élnek a különféle halfajok a hortobágyi tavakban. Legfeljebb a gázló- és vízimadarak meg a csukák, harcsák szedik áldozataikat a fiatal ivadékok, kárászok és keszegek közül.
Ember és állat békésen osztozik itt a termelés és a természet különös egyensúlyának gyümölcsén, hiszen a halgazdaságnak, a világörökség részét képező Hortobágyi Nemzeti Park részeként, feladatai közé tartozik a madarak táplálását szolgáló halállomány megtermelése is. Nem kell hát azon gondolkodniuk, hogyan számoljanak el az ég lakói által lehalászott mennyiséggel a tulajdonosnak. Mindez így is marad, ha Gyurcsány Ferenc betartja a szavát, és valóban nem fogják privatizálni a halgazdaságot, s nem kell súlyos tízmilliókat fizetni az új gazdának a halak által elfogyasztott táplálék ürügyén. Az „őszödi miniszterelnök” szavaiban azonban sokan kételkednek, s már olyanok is akadnak, akik tudni vélik, hogy helyi szocialista körök szemet vetettek az ország legnagyobb haltermelő gazdaságára – derült ki a hortobágyi emberekkel folytatott beszélgetésekből.
A termelés és természetvédelem évtizedek alatt kialakult egyensúlyának megőrzése páratlan faji gazdagságot hozott létre a Hortobágyon. A halban bővelkedő tavak óriási számban vonzanak a pusztára vándor- és helyben lakó madárfajokat, kitűnő lakó- és szaporodóhelyül szolgálva számukra. Szinte fölös számban van jelen a hazai vízi világ jellegzetes madara, a Hortobágyon csak kárókatonaként tisztelt kormorán, s a természetvédők nagy örömére egyre nagyobb számban fészkelnek a kis- és nagylilikek, a cigányrécék, a szürke gémek és tucatnyi más helyben lakó vagy hosszabb-rövidebb ideig ott vendégeskedő vándormadarak ezrei. Nem csoda hát, ha a tó környéki tanösvények, kilátók és leshelyek minden évszakban kínálnak izgalmakat, hangos varázslatot a madárvilág csodálóinak, az ökoturizmus megszállottainak, akik a világ legkülönbözőbb tájairól jönnek a tavakban háborítatlanul halászó, fürdőző és nászt ülő nádirigókban, poszátákban és társaikban gyönyörködni.
Igaz, nem minden „lesnivaló” a vizekhez kötődik: a darvak például inkább a zabföldeket látogatják, és a méltóságteljesen vadászó sólymokat, kányákat és ölyveket sem feltétlenül a tavak közelében lehet lencsevégre kapni. Közelről viszont leginkább őket lehet megfigyelni, mert a jól álcázott leshelyek nem zavarják a madarakat, egészen a kilátók ablakáig merészkednek, ami különös természet közeli élménnyel ajándékozza meg az embert.
Mindeme csodálatos vízből táplálkozó égi kavalkád túlnyomó többsége didergős látogatásunk helyszínén, a mintegy 1300 hektárnyi vízfelülettel rendelkező Öreg-tavak vidékén éli életét. Azért választják ezt a vidéket, mert ennek a közel száz éve Répássy Miklós áldásos közreműködésével létrehozott tíz tónak a vizeit ritkán halásszák le, sőt, a kényes egyensúly megőrzése érdekében időről időre a ragadozó halaknak és madaraknak egyaránt zsákmányul szolgáló apró halakkal is betelepítik őket. Így lehetséges, hogy a növényevő halak, a pontyok is óriásiak, a több évig háborítatlanul tenyésző ragadozó halak pedig hatalmas termetűre nőnek. A legnagyobb fogás nemrégiben egy 63 kilós harcsa volt, a 15-20 kilós zsákmányok pedig nem is számítanak ritkaságnak – derül ki Borbély Péter tóegységvezető szavaiból, amit mindjárt élő bizonyítékokkal is alátámaszt. Ott jártunkkor ugyanis éppen az egyik több éve nem halászott tóból emelték ki a halakat, és saját szemünkkel csodálhattuk meg a termetes csukákat, méteres harcsákat.
A víz partjához ladikok simulnak, bennük hónaljig gumiruhába öltözött halászok. Értő szemmel méregetik a hallal dugig lévő merülőhálókat. A táj olyan, mintha száz meg száz éve nem változott volna ott semmi. Ebben a hangulatban az ember azt várná, hogy hosszú sorban összeállva, erejük megfeszítésével húzzák partra a haltól roskadozó hálót, cipelik a szállítóeszközökre a nehéz munkával megszerzett zsákmányt, s majd alig pihenve jönnek a következő adagért. Odébb tekintve azonban szembetűnik egy ormótlan teherautó, amiből hatalmas vízkiszorításos műanyag tárolóedények meredeznek az ég felé. Fölöttük emelődaru pucér nyaka ágaskodik, ami lecsap, majd könnyedén emeli a válogató vályújába a kifogott halak mázsáit. Ott aztán már valóban számos ügyes kéz – tíz-tizenöt ember – szorgoskodott azon, hogy a csuka csukához, ponty a pontyhoz kerüljön.
– Nem mondom, most sem rossz a fogás, de harminc-negyven éve ennek az ötszörösét is lehalásztuk egy-egy tóból – mereng el a múlt idők csúcsteljesítményein a 74 éves Laci bácsi, aki idős kora, szikár, alacsony termete ellenére úgy tartja két karjában a több tíz kilós csukát, mintha habkönnyű csecsemő lenne. A csukaölelés nem marad szó nélkül, mindjárt meg is tréfálják néhányan, azt mondják neki, szívesebben szorongatja már itt a halat, mint otthon az asszonyt, de az öreg rá se ránt, csak mondja a magáét: – Nagy pocsékolás, ami itt megy. Alig adnak takarmányt a halaknak, így nem csoda, ha nem tudnak annyit termelni, mint a hetvenes években.
Borbély Péter – aki végzettségére nézve halászati szakmérnök – szavaiból aztán kiderül, hogy nem is akarnak termelési csúcsot dönteni az Öreg-tavakban, hiszen itt biohaltermelés folyik, vagyis kis mennyiségű biokukoricát, -rozst, -tritikálét etetnek ugyan, ám csak annyit, hogy ne zavarják meg a fajok tápláléklánc fenntartásához szükséges természetes egyensúlyát. Van ugyanis e vizekben plankton bőségesen az ilyen koszton élőknek, no meg kis hal, amit aztán megeszik a nagy, és egészséges a növényevő és ragadozó halak aránya is.
Ízletes is a hortobágyi hal, nincs azzal baj, szívesen veszik a kereskedők, még a könnyű partnernek igazán nem nevezhető kereskedelmi láncok is. Anynyi gond azért mégis akad, hogy a mezőgazdaság más ágazataihoz hasonlóan itt sem sikerül érvényesíteni a duplájára emelkedett takarmányár meg az égbeszökő energiaszámlák miatt megnövekedett termelési költségeket a végtermék árában. Ezt már Puskás Nándortól, a halgazdaság fiatal igazgatójától tudjuk meg, aki az öreg szakik ellenkező véleménye dacára elérte, hogy a mintegy kétezer tonnás termelés bő egyharmada, negyven százaléka ma már biohal. Mindezt úgy, hogy néhány éve már a termelés sem veszteséges. Ez bizony rossz hír a gazdaság tönkremenetelére ácsingózó hazai és külföldi befektetőknek, hiszen így nem lehet azzal az ürüggyel olcsón kivásárolni az értékes jószágot, hogy megszabadítják az államot a ráfizetéstől. Meg aztán, Gyurcsány Ferenc is azt találta mondani november közepén a Hortobágyon, egy könnyed lovas vágta után, hogy a halgazdaság nem eladó. Kijelentéseire azonban a hortobágyi ember nemigen venne mérget. Legfeljebb annyit mond némi malíciával: majd meglátjuk.
origo.hu
Orbán Viktor: Ez a legsötétebb óra, amiben vagyunk
