Magánprofit kontra össztársadalmi veszteség

Magánprofit kontra össztársadalmi veszteség: ebből áll napjaink legnagyobb szabású játszmája. A közéletet továbbra is a több-biztosítós modell bevezetése körüli hangzavar uralja, bár a csituló MSZP–SZDSZ-vita a lényeget már nem érinti. Ha eltekintünk a balliberális véleményt artikuláló Mihályi Péter egészségpolitikustól és körétől, a szakértők többsége pártállástól független, markáns ellenvéleményt fogalmaz meg: semmi sem indokolja az üzleti konstrukció bevezetését. Egybehangzóan állítják, hogy az eredmény a lakossági hozzájárulások növekedése lesz, míg az ellátás színvonala csupán a kevés kiváltságos részére javul. Ugyanakkor a hozzáférés tömegek számára nehezül meg. A húsosfazék körül tülekedőknek az a legfontosabb, hogy a rendszerből évente legalább 100 milliárd forintot vonjanak ki (működési költségként, a befizetők pénzéből), majd a megfelelő zsebekbe irányítsák. Erről a Magyar Nemzetben többször írtam, így az olvasók nagyjából ismerik e romboló elgondolást.
Tömören összefoglalva: a tiltakozók szerint a gond nem az állami kézben tartott biztosítás, ugyanakkor kétségtelen: az ellátás reformja nem halogatható. Mivel a tönkretett gazdaság súlyos hiányait foldozó konvergenciaprogram az egészségügyi alapot fosztogatja, az állam egyre kevesebbet óhajt ráfordítani. A romlás miatt fellángol az elégedetlenség, ám a kormány szakmai és lakossági párbeszéd helyett inkább előremenekül. Mintegy húsz magánbiztosítót kíván helyzetbe hozni, hogy eltérítse és szétforgácsolja a jelenleg még egyértelmű állami felelősséget. A magyar egészségügy számos problémája közt a teljesítményfinanszírozás és hiánygazdaság összeférhetetlenségéről szó volt már korábban, ezúttal az orvoselvándorlás hátterét képező pénzügyi okokat és hibás szakmapolitikai gyakorlat lesz előtérben. Mindenekelőtt néhány döbbenetes adat: Magyarországon az egészségügyi összkiadások reálértéke a ’90-es évek elején nőtt, majd 1994 és 1998 között több mint 20 százalékkal csökkent. Az egészségügyi ráfordítás 1994-ben a GDP 8,3 százaléka, 2004-ben 7,8 százaléka, (az EU-ban 9,05 százalék), ám a lényeg az, hogy a hazai vásárlóerő-paritáson számított érték az EU-átlag mindössze 42 százaléka! Tekintetbe véve, hogy a működési költségek nem bérjellegű hányadát jórészt világpiaci áron kell beszerezni, világos, hogy a „megtakarítás” a fizetéseken keresztül valósul meg. Így a nyugat-európai országokban az orvosok bruttó átlagbére az egy főre jutó GDP két és fél-háromszorosa, míg nálunk az elmúlt években egy-másfélszerese volt. Bérarányokról van szó, azaz a magyar társadalom más foglalkozásokhoz képest fele-harmada bért fizet az egészségügyi dolgozóknak. Egy kezdő szakorvos az építőiparban feketén alkalmazott segédmunkás, a főorvos a szakmunkás órabérét keresi meg. Ez a legmegalázóbb mindazon orvosoknak, akik kizárólag adózott jövedelmükből élnek.
A csekély fizetés mellett tudvalévő, hogy az egy főre jutó GDP a Lajtán túl az itteni legalább két-két és félszerese, míg az adóelvonás lényegesen alacsonyabb. Ezek után nem csoda, ha az öt-tízszeres reáljövedelem a hazai szakembereket arra készteti, hogy fogják a diplomájukat és elvándoroljanak. Igény bőven van, mivel az emberpróbáló, nagy felelősséggel járó orvosi munka Nyugaton is egyre kevesebbeket vonz. Elgondolkodtató, ha az ügyelet után ütött-kopott Opel kombijával hazavánszorgó, idősödő doktort az útról monstrum terepjárójával az ifjú bróker, az Armani-öltönyös bankfiú vagy a kigyúrt bűnöző szorítja le.
A torz hazai viszonyainkra jellemző felelőtlen vezetés miatt, az amúgy helyénvaló szakmai döntések is károkkal járnak. Több mint 10 éve magánosították a háziorvosi szolgálatot, jórészt abból a feltételezésből kiindulva, hogy a magánorvos jobb „kapuőr” lesz. Kapjon minél több beteg ezen a szinten végleges ellátást, így annál kevesebb terheli majd a szakorvosi és a fekvőbeteg-hálózatot. A háziorvosképzés fejlesztése jelentős befektetés volt, a posztgraduális oktatás részeként családorvosi tanszékek szerveződtek, bevezették a folyamatos továbbképzés rendszerét és így tovább. Csakhogy épp a lényeg maradt ki: a családorvos érdekeltsége a végleges ellátásban. Megnövekedik a felelősség, mégis marad az alacsony szintű, a valós teljesítményt nem tükröző jövedelem! Idő és energia ráfordítása, a felelősség felvállalása helyett, egy beutaló megírásával a problémahalmaz átmenetileg gyorsan orvosolható. Megjegyzendő, a családorvosok szinte kezelhetetlenné duzzadt adminisztrációja amúgy is alapjaiban lehetetleníti el az érdemi munkát, így érthető, hogy a „kapuőrzésből” semmi sem lett. A beutalások száma mit sem csökkent, válaszként a reformerek újratöltenek: hallani már arról, hogy mint a receptfelírást, a beutalási rendet is keretek közé szorítanák. Tervezik a háziorvosi beutalók figyelését, vagyis az országos átlagnál többet utalókat büntetnék. A koncepció mögött egyfajta bolsevik mentalitás sejlik fel: idealisztikus elképzelések adminisztratív eszközökkel történő megvalósítása, figyelmen kívül hagyva a dolgok valódi természetét.
Mindez érvényesül a hazai járó- és fekvőbeteg-ellátásban is, mivel a csökkenő kapacitás miatt a rendszer túlterhelt, az orvosok alig győzik a munkát. Az egész emberrel való törődést részproblémák kezelése váltja fel. A munkaidőre vonatkozó jogszabályok kényszere, a műszakosítás miatt az eseteknek nincs gazdájuk, a betegeket kézről kézre adják. Néhol nem is baj, mert a diagnosztika és a kezelés jól tervezhető, például egy lábtörés vagy gyomorvérzés esetében. Ám egy idős, sokféle betegségben szenvedő, panaszait nehezen megfogalmazó beteg gyógyítása elképzelhetetlen anélkül, hogy orvos (és nővér) teljességében vállalja, vagyis a szakmai szükségszerűségen túl osztozzon a bajban is (ezt nevezik természetes orvosi empátiának). E kívánatos viselkedés a műszakokra bontott „futószalag” ellátásban alig érvényesül. Végül a többféle kezelést igénylő, összességében nem gyógyuló betegek az ellátórendszerben valóságos keringőt járnak, vissza-visszatérő orvos-beteg találkozásokat jelentenek.
A töltekezni vágyók persze másképp táncolnak: míg a politikai klientúra a több-biztosítós húsosfazék körül ropja, az ügyvédek az elégedetlenkedőknek riszálnak. Az orvosperek busás haszonnal kecsegtetnek, de a gyógyítók is védekeznek: tevékenységük érdemi gyógyítás helyett inkább a várható jogi támadások kivédésére irányul. Az efféle defenzív medicina temérdek felesleges vizsgálatot és konzíliumot eredményez, ami látszólag emeli a színvonalat, ám a valódi törődést nem pótolja.
A bajokat tetézi, hogy az elénk tárt koncepció szerint az egészségügyi tárca kivonul a szakorvosképzés finanszírozásából, így várható annak összeomlása. Mégis, hogy képzelik ezt? Józan észre vall rövid távú érdekek mentén szétverni egy egész struktúrát? Tegyék tönkre a magyar orvoslást, mint a honvédséget? Ahogy a hadtudományok és a hadseregszervezés, úgy a gyógyítás is nemzedékről nemzedékre öröklődő, tapasztalatokon alapuló munka. Pár év kihagyás visszafordíthatatlan károkat okozhat a képzésben. E hasonlat kapcsán mondhatjuk: háborúra remélhetőleg a közeljövőben nem kerül sor, de betegek mindig lesznek. Ha a kormány nem végletesen ostoba, akkor tudatosan romboló. Bűnük ugyan tagjaira visszaszáll, de előbb egy ország egészségügyét pusztítja el.

A szerző kardiológus