Összhangba kerülhet álom és valóság

Franciaország hat városában, huszonnégy csapat részvételével holnap rajtol a női kézilabda-világbajnokság. A magyar válogatott Japán ellen kezd Nimes-ben, és útja innen reményeink szerint Dijonon át Párizsig vezet. Hogy ez milyen vetélytársakat és mekkora tétért zajló mérkőzéseket jelent majd, azt e pillanatban még nem tudjuk, de ebben a sportágban az aktuális verseny előtt az álmodozásnak nincs felső határa. Alsó ellenben igen: a hetedik helyezés. Ami valóságnak még elmegy, de álomnak már túlságosan földhözragadt és célszerű.

Jelenleg Németh András szerint Oroszország, Norvégia, Románia, Németország, Franciaország és Magyarország válogatottja a földkerekség hat legerősebb csapata. Az MKSZ elnöksége – és a sportág minden hazai híve – az első hét közé várja együttesünket a vb-n, egyrészt mert ott a helye, másrészt mert e pozíciók biztosítanak részvételi jogot a márciusi olimpiai selejtezőre. Realitás és vágyak között egyelőre tehát teljes az összhang, és ezt a vb-sorsolás tovább erősítette, hiszen mindkét ágra három-három nagyágyú került. Bár a magunk részéről mi a bizonytalan, óvatosságra intő kategóriába soroljuk az ázsiaiakat, mert Dél-Korea az olimpia közeledtével rendre tökéletesíti új „gépsorát”, Kína kerete sokak szerint rejtőzködő életmódot folytat, Japánra pedig mint nyitó ellenfélre illik figyelni.
Egyébként alapesetben a negyeddöntőig tényleg nincs mitől, kitől tartani. Ha Görbicz és Tóth Tímea azt a lövőformáját hozza, mint a klubjában (ők ketten a BL-sorozat legeredményesebbjei), ha az elsősorban rájuk ügyelő ellenfelek miatt valószínűleg könynyebben ziccerbe kerülő szélsők és beállósok jó százalékkal értékesítik lehetőségeiket, ha Mehlmann sérült bokája, begyulladt füle, mindene rendben lesz, és egyedüli balkezes lövőként képes nagyjából egyenletesen végighajtani a vb-t, ha a Pálinger, Herr kapuskettős úgy teljesít, mint Győrben, ha a védekezés összeáll, és a Tatán is gyakorolt három variációt sikerül hatásosan alkalmazni, akkor a magyar válogatott bármikor bárkit legyőzhet. Ennek az állításnak az ellentéte viszont nem igaz. Ha a fenti várakozások egészben vagy akár csak részben sem valósulnak meg, de legalább az átlagot hozza a csapat, akkor sem kaphat ki bárkitől. Sőt az első körben így is háromszor kell nyernie, majd jövő csütörtökön, a középdöntő első meccsén felülmúlnia a D csoport másodikját, a lengyel–kínai párharc túlélőjét, és ezzel máris ott lehet a legjobb nyolc között. Hogy a negyeddöntőben ki és mi jön – a világbajnok oroszok, az Eb-címvédő norvégok, a házigazda franciák vagy a leginkább verhetőnek tűnő negyedik –, azt most még felesleges taglalni. Illetve annyit leszögezhetünk, hogy a kieséses rendszerű negyeddöntő a kulcsmeccs. Ennek a győztese túl rosszul, a vesztese pedig túl jól már nem szerepelhet.
Igaz, nem minden számszerűsíthető. Az elmúlt tizenöt év során a magyar válogatott talán az 1999-es norvégiai vb-n nyújtotta a legegyenletesebb, legmagasabb szintű produkciót, mégis csak ötödik lett, mert hiába nyert nyolcszor is remek, magabiztos játékkal, egyszer, a négybe jutásért alulmaradt a későbbi aranyérmes házigazdával szemben. Ennek ellenpontjaként a 2003-as zágrábi finálé után többféle érzés kavargott bennünk, de valahogy az ezüst feletti túláradó öröm nem volt ezek között. Az idő persze az érzelem helyett inkább a higgadt értékelésnek ad teret, ezért ma azt mondhatjuk: egyedi bravúr, hogy együttesünk a legutóbbi két vb-n ott állt a dobogón, 2003-ban Zágrábban a második, 2005-ben Szentpéterváron a harmadik fokán. E két viadalról a mieinken kívül senki másnak nincs két érme.
Ha a fentiek mellett még három külön igényt mi is megfogalmazhatunk, azok úgy szólnak: 1. a magyar válogatott ne kapjon ki nyilvánvalóan gyengébb ellenféltől; 2. az ilyen hosszú sorozatban szinte törvényszerű mélypont ne a legfontosabb szituációban köszöntsön be; 3. agyonnyert mecscset ne veszítsünk el, különösen ne a hajrában.
Ha mindez megvalósulna, egyszerre lehetnénk elégedettek és boldogok.