Szabadelvűség (egyelőre) a fiók mélyén

Egyszer a feledés homályába merülnek vitáink is, s egyszer elhagyjuk a jelenlegi lázas világot. 2010-ben olyan első választók járulnak majd az urnákhoz, akik 1992-ben születtek, akiknek nemcsak az egész szocializmus, de a rendszerváltás is történelem. És míg a jelenlegi pártok a múlt vitáit lezáratlanul viszik tovább a jövőbe, elsuhannak az új jelenségek, az új problémák mellett. A korábbi címkék egyre értelmetlenebbek, a valóság és a közbeszéd közti szakadék egyre tragikomikusabb. Nem árt azonban gondolni a címkézetlen jövőre, amikor konzervatívok és liberálisok nem ellenséget látnak majd egymásban, amikor lesznek végre szociáldemokraták, és az új problémák új jelszavakat igényelnek majd. Nos, akkor miről fog szólni a polgári jobboldal, és hol lesznek a liberálisok?
Horn Gábor egy nemrégiben tett nyilatkozatában nem zárta ki annak lehetőségét, hogy együttműködjék pártja a Fidesszel, feltéve, hogy mindaz, amit szerinte Orbán Viktor jelképez, eltűnik a pártból. Ha figyelmen kívül hagyjuk az utóbbi kitételt és a nyilatkozatot tevő személyét, nem árt elgondolkodni az ajánlaton. Konzervatívok és liberálisok koalíciója nem ördögtől való gondolat, Nyugat-Európában legalábbis ez nevezhető a legtipikusabb szövetségnek. Ha a Fidesz konzervatív és az SZDSZ liberális, itthon is mehetne az egymásra találás. Csakhogy. A Fidesz nem konzervatív, mert nem érdekelt a posztkommunista társadalmi struktúrák érintetlenül hagyásában, és az SZDSZ nem liberális, mert nagyon is érdekelt ebben. A radikális Fidesz és a struktúrakonzervatív SZDSZ már valóban kizárja egymást. Horn Gábor javaslatát tehát meg kell mosolyogni, de komolyan el kell gondolkozni azon, hogy mi legyen a liberalizmushoz való viszonya a polgári pártnak. Utasítsa el, s nyisson a nemzeti radikalizmus, az új jobboldaliság (Nouvelle Droite) irányába – ez esetben szükség lenne egy életerős és intellektuálisan megalapozott szélsőjobboldali partnerre –, vagy pedig engedje, hogy felfejlődjék maga mellé egy olyan liberális polgári párt, amely a polgári vonulatot hangsúlyozva, megtalálhatná magának azon liberális, tanult, városi rétegeket, akik ma jobb híján szavaznak csak az SZDSZ-re vagy a Fideszre. Egy ilyen liberális párt, amely a szociálliberalizmus, a polgári radikalizmus, a nemzeti liberalizmus és az ökoszociális gondolkodás szintézisét adhatná programjában, megszólíthatná azokat, akik Horn Gáborhoz hasonlóan érzik, hogy a magyar liberalizmus rossz helyen van. Rossz helyen, mert néhányak kisajátították maguknak 1994 után, a jobboldal pedig csendben szemlélte, hogy a közéletben kizárólagosan azok jelenhessenek meg liberálisként, akik a liberális krédót az Orbán-gyűlöletre redukálták az évek során.
Kelet-Európa antikommunistái mindenütt szövetségesre találtak a liberálisokban (gondoljunk az Észt Reformpártra, a lengyel Polgári Platformra, a cseh polgári demokratákra vagy a román liberális demokratákra), és nem hagyták, hogy a posztkommunisták tündökölhessenek a nyugati értékek, a szabadság védelmezőjének szerepében.
Horn Gábor ajánlata így paradox módon nem a Fidesznek, hanem a még így-úgy SZDSZ-es liberálisoknak kell hogy szóljon. Hagyják ott pártjukat, legyen végleges a csalódás és szakítás, s találjanak vissza (liberálisként) a jobboldalra. Ehhez azonban meg kell születnie egy új liberális pártnak.
Néhány egykori SZDSZ-es komolyan el is mélázott az ötleten, s Hack Péter vagy Bauer Tamás szerint itt az idő, hogy a magyar liberálisok felkészüljenek az SZDSZ utáni évekre. A magyar liberálisok többsége azonban ezt már rég megtette, s 1998 óta a Fideszre a szavaz. Ha az új liberális párt tehát nem az 1994-es hibát korrigálandó jön létre, ha az új liberális párt nem hajt végre paradigmaváltást, s nem egészíti ki ellenségarzenálját a fasiszták mellett a posztkommunistákkal is, akkor pusztán néhány sértődött SZDSZ-es magánakciója marad, s jó eséllyel startolhat rá a maradék SZDSZ egy-két százalékára.
Milyen liberális pártnak lenne hát értelme? Bizonyosan olyannak, amely az 1990-es SZDSZ-szel valamiféle kontinuitást tudna felmutatni, de amely határozottan szemben állna a posztkommunistákkal. Az egykori SZDSZ 1989-ben, ellentétben az MDF-fel, a radikalizmust képviselte még, szóhasználatában, viselkedésében, programjában egyaránt. Az MDF 1990-es győzelmekor viszont az MSZP-t végleg legyőzöttnek hitte, s immáron nem benne, hanem a nemzeti jobboldalban lelte meg fő ellenfelét. Az MSZP azonban korábban megszerzett műanyag lapátjaival, dömperjeivel együtt jelent meg a demokratikus homokozóban, s így négy év alatt könnyedén kiszoríthatta onnan az eszköztelen, néhol túl naiv ellenzéki pártokat. Az SZDSZ 1994-ben ahelyett, hogy felújította volna az 1989-ben még létező antikommunista nagykoalíciót, továbbra is a fasizmustól rettegett, s ezzel egyrészről legitimálta az MSZP visszatértét, másrészről elzárta önmagát attól, hogy az MDF életerős ellenzékévé válhasson. A Demokratikus Chartával visszavezette az MSZP-t az új Magyar Köztársaság szalonjaiba, de az óriási utódpárt mellett jelentéktelenként törpült, halványult el. Az utódpártnak érthetően egyedül az antifasiszta retorika állhatott jól, de azzal, hogy az SZDSZ zárójelbe tette antikommunizmusát, saját értelmét vonta kétségbe. A jobboldal így az antikommunizmust képviselhette hitelesebben, az MSZP az antifasizmust, az SZDSZ léte pedig az évek során oka fogyottá vált. Az SZDSZ egyes köreiben a nemzeti jobboldaltól való félelem (vagy másképp szólva: a nemzeti jobboldal gyűlölete) tehát olyan erősnek bizonyult, hogy még saját pártjukat is készek voltak lenullázni. Ez sikerült is nekik.
Az SZDSZ teteme mellett viszont előjöhetnek immár azok, akik eddig a jobboldalon bújtak meg liberálisként. Az új liberális párt antikommunistaként, polgári szabadelvűként és ökoszociálisként a mai Fidesz kontrollja és korrekciója lehet. (A Fidesz a kádári kisember megnyerésénél néhol túl messzire ment.) Az új liberális párt viszont olyan szempontokat érvényesíthetne egy majdani koalícióban, amelyek jelenleg még a jobboldalon is, taktikai okokból tán mellékesnek számítanak: az ügynökkérdés végleges megoldása, a jobboldalra sodródott egykori párttagok elbúcsúztatása vagy az emberi jogok, a politikai szabadságjogok határozottabb képviselete. Egy nagy jobbközép gyűjtőpárt, amely jelen pillanatban talán maga sem tudja, hogy ideológiailag hol áll, ilyen érzékeny, nem mindig népszerű ügyeket nem vállalhat, de egy értelmiségi jobbközép erő, egy liberális párt annál inkább.
A szabadelvűség és az antikommunizmus olyan elem, amely még az SZDSZ-nél is megtalálható, legalábbis leírva és a fiók mélyén. Az ökoszociális gondolkodásmód – amely csak a neoliberálisoktól idegen, de egyáltalán nem összeegyeztethetetlen más liberális irányzatokkal – viszont olyan új látásmódot hozna a jelenlegi némileg populista közéletbe, amely garantálhatná az új párt sajátszerűségét. A zöldgondolaton keresztül számos civil szervezetet kapcsolhatna be a politikába, és anélkül lehetne antiglobalista és rendszerkritikus, hogy közben a szélsőjobbra kellene kisodródnia.
Az új liberális párt új válaszai értelmezhetők lennének az elmúlt évtizedek vitái nélkül is, mert nyíltan lezárni, s nem homályosan továbbfolytatni szeretné azokat. De 2010 előtt minderre csak matematikai esély látszik.

A szerző egyetemi hallgató