Az antifasizmus álságos küzdelme

Antifasizmus: ez a fogalom nemcsak nálunk hazug, hanem mindenhol a világon – Olaszországot kivéve (talán még Portugália és Ausztria számíthat ide). Nem is érti az ember, hogy Mussolini miért olyan fontos. Azt viszont könnyű megérteni, hogy a nemzetiszocializmussal (nácizmus–hitlerizmus) szerkezetileg és módszertanilag teljesen azonos nemzetközi szocializmus és utódai miért akartak és akarnak antifasiszták lenni. A két diktatúra közös, embertelen valóságát akarták és akarják így elválasztani, egy több mint 60 éve bukott rezsimhez akarván láncolni bármiféle ellenfeleiket. Sőt, még ezen is túlmenve magukat a humanizmus képviselőinek akarják nyilvánítani, miközben mindenhol véres volt a kezük, s az erőszak és hazugság máig a legfontosabb jellemzőjük.
Ennek a több évtizedes orbitális hazugságnak méltatlan résztvevői a nyugati „liberalizmus” jelentős csoportjai is, amelyek a korlátlan piaci individualizmusuk miatt elveszett közösségi céljaikat és mondanivalójukat ezzel a hazug és mára már tökéletesen üres propagandaszólammal akarják pótolni. Mindebben legfontosabb szövetségeseik azok az újságírók, akiknek – sajnos – mára zömmel semmi közük a társadalmi többség gondjaihoz. Idétlen progresszivitásuknak a nincstelen és egyre inkább munkanélküli (esélytelen) tömeg valóságával nem is lehet kapcsolata, hiszen ők az új gazdasági kiskirályok haszonmaximalizálásának kiszolgálói.
Ma, ha valami vagy valakik fenyegetik a magyar társadalom – sőt a világ – többségét, azok a piaci korlátlan neoliberálisok, akik megfosztják a népek zömét az önálló életvitel lehetőségétől, segélyezetti kiszolgáltatottságba süllyesztenek munkást, parasztot és értelmiségit egyaránt. A hatékonyság és az általuk valójában felszámolt verseny jelszavai nyomán. A posztkommunista–neoliberális mai antifasizmus nem más tehát, mint egy hazug lepel, amellyel a pénzuralom globális formáinak embertelenségét egy régen is hamis mítosszal leplezik. Az általuk hangoztatott humanizmus célja nem más, mint a társadalmak spontán és szervezett önvédelmi szerveződéseinek diszkreditálása a tájékozatlan emberek előtt.
De térjünk vissza egy keveset a történelmi előzményekre. A vértengerben született bolsevista szörnyállamot az angolszász nagyhatalmi önzés célszerűsége emelte be a hitleri (nemzetiszocialista) terrorállam elleni szövetségbe. Az embertelenségben fogant, s pusztulásáig alig változó kommunista állam így ugyan napi politikai szinten szalonképes lett, de mitől lett volna demokratikus és humanista? Hiszen csaknem régi szövetségese, Hitler ellen fordult érthető önvédelmi érdekből. „Antifasiszta” lett-e ettől a Szovjetunió és a kommunisták, miközben működött a Gulag, a Cseka? Egész népeket deportáltak, s a proletárdiktatúra várt a majd felszabadított népekre. Változtatott-e mindezen a nyugati világ jó részének hatalmilag és a baloldali értelmiségiek („hasznos idióták”) által is manipulált szovjet rokonszenve? A Szovjetunió nem tudott demokratikus lenni, még akkor sem, ha Hitler ellen harcolt. A jogos önvédelmet folytató szláv népek óriási áldozata vajon legitimálhatta-e az internacionalista gyilkológép NKVD-t vagy az azt működtető kommunista pártot? Még a Szovjetunió sajátos helyzetben lévő zsidóságának életben maradt nyugati rokonai sem lettek automatikusan biztonságban a Vörös Hadsereg uralma alatt! Az antifasizmus hazug, Dimitrov által kitalált jelszavából csak a véreskezű sztálinizmus (leninizmus) következett mindenhol.
Így tehát azokban a szovjet megszállás alá került országokban így-úgy keletkezett szovjet típusú antifasiszták a polgári-nemzeti antihitlerizmus képviselőit, mint eleve antikommunistákat, elűzték, üldözték, s lehetetlenné tették őket mindenhol, pusztán a véres bolsevizmus helyi ügynökei voltak. Beszélhettek ők humanizmusról meg később arról, hogy „mi azt hittük, hogy…”, hitelük és emberi értékük mindig is nulla volt. Most is az. A kommunizmus által adott egyéni és csoportelőnyök védelme ez, mindenhol humanista tartalom nélkül. Ezek a mai hazai antifasiszták a magyar társadalom élősködői általában – tisztelet a kevés megszenvedettségből fakadó félelemnek, azoknak, akik jogosan vannak „akit a kígyó megmart, az a gyíktól is fél” állásponton, s így az antifasizmus a maga üres kliséivel csak a magyar társadalom fölött akar befolyást szerezni.
Miről is szólhatna ma a világ bármely részén az antifasizmus? Semmiről. Hiszen miközben még mindig vannak kommunista szörnyállamok (Észak-Korea, Kuba, Kína stb.), aközben faji alapon (törzsi alapon) csak jelentéktelen formációk működnek. Tényleg a több mint 60 éve megbukott hitlerizmus fenyeget itt bárkit? Az persze igaz, hogy a hitlerizmus is az I. világháborúban győztes nagyhatalmi mohóság németellenes elnyomorító kurzusa által nőtt nagyra. Az első világháborúban vesztes német társadalom tömegeit így hajtották a reménytelenség, munkanélküliség miatt Hitler karjaiba. Egy majdhogynem többségében baloldali tönkretett társadalom lett így Hitler alapjává.
S most is valami hasonló működik. Egy szellemi-lelki otthonától, identitásától, a munka lehetőségétől megfosztott magyar társadalom egy része tiltakozik – adott esetben – „szélsőséges” módon. Vagyis populistán, leegyszerűsítően, mert ehhez az adott körülmények módot adnak. Hol van azonban itt a jogos tiltakozások mellett is fasiszta, állami mindenhatósági veszély? Itt pillanatnyilag piaci diktatúra fenyegeti a társadalom többségét, baloldali kormányzás mellett. Itt APEH-kommandók, magán őrző-védő kft.-k és egy cselédszerepet felvett médiavilág fenyegeti az embereket. Olyan figurák diktátumával, akik nagyrészt a közvagyon ellopásával erősek és „baloldaliak”. Mit is jelent ilyen körülmények között a fasizmus? A nem bölcsen és a reálpolitikai körülményeket nem igazán mérlegelő módon létrehozott Magyar Gárda volna itt a probléma? Nyilván nem, mert az igazi baj a köztük továbbélő önző kommunizmus, amely nehézségek nélkül lett korlátlanul önző neoliberalizmussá.
Mit is minősítenek ma álbaloldali népségek szinte egyetemesen fasizmussá? Olyan politikát és olyan mozgalmakat, amelyek a nemzeti szolidaritás jegyében elutasítják a tiszta üzletességet, az erősek mindent vivő és meghatározó jogát, amelyet demokráciának akarnak a haszonélvezők eladni. Annak a vegyes népségnek, amely másokra való tekintet nélkül antiszociálisan él és lop, nincs joga hamis erkölcsi kategóriákat használni. S arra sem, hogy politikai védőernyőként szerepeljen, állítólag éppen olyanoknak, akiket ténylegesen kifoszt. Ma Magyarországon nincs fasizmus, s ezért a legdurvább hazugság antifasizmusról beszélni. Főleg, ha egy minden tekintetben kétes erkölcsiségű, pillanatnyi miniszterelnök tüsténkedik e téren.
Egy olyan antifasizmus – mutatis mutandis –, ahol Gyurcsány vezérkedik, az olyan, mint amikor Sztálin demokratikusan vezérkedett. Velejéig hazugság minden – és hozzá elviselhetetlenül agreszszíven humanistán. S kik adják a hazugsághoz az alapzenét? Azok a volt kommunista újságírók és médiamunkások, akik most ugyanolyan diktálósan demokraták, mint voltak a szocialista demokrácia képviselőiként. Üres klisék, gondolatok és valódi elemzés nélküli képviselői ők, jól, sőt kimagaslóan megfizetve. Mi közük nekik egy átlagmagyarhoz, aki már vagy munkanélküli, vagy a megélhetési peremen ingadozik?
A hazai antifasiszták puszta kiváltságvédők egy egyre romló helyzetű társadalom közegében. Ha ők tényleg félnek, akkor csak kiváltságaikat féltik – a néphez semmi közük. Mert azt nem faji eszmék, hanem a tönkretevő korlátlan szabadpiac, munkanélküliség, bűnözés és már a gyerekeit is veszélyeztető kilátástalanság fenyegeti. Az antifasiszta mai kormány működése nyomán. Egy műveletlen technika szakos politikus és szintén jórészt műveletlen holdudvarának a saját megszorító, népnyúzó politikájától kellene elhatárolódnia. Ne higgyék azt, hogy egy megrendelt (vagy a szomszédságban kárörvendően haszonelvűen magyarellenes) nemzetközi sajtókórus valamit is jelent. Sajnos ma nálunk már sokak egzisztenciájáról van szó. A nagy fosztogatás és a haveroknak való osztogatás közben újabb egyensúlyi tervezetek készülnek a magyarság zömében már üres zsebére, s közben zúg a milliárdokkal táplált hazug, logikátlan és a többség jövőjének vesztét leplező pártpropaganda.
Nos, ez szüli meg a társadalmi ellenállást, s akár az egyáltalán nem kívánatos erőszakot is. Ezt éppen lehet fasizmusnak is nevezni, az a folyamat lényegén nem változtat. Vesztüket érző politikusok szoktak (ál)veszélyt generálva menekülőutakat keresni. De itt már, úgy tűnik, a lejtőn nem lehet megállni. Egy tökéletesen antiszociális kormány és az azt hordozó szociálisan teljesen érzéketlen csoportok, amelyek ezenfelül még nemzeti nihilisták is, s az erkölcsiség morzsáit sem képesek felmutatni, lehetnek kommunista vagy balos társutas értelemben jó antifasiszták, de a történelem már megítélte őket.

A szerző történész, egyetemi docens