Pályája indulásakor, a hetvenes években mezőgazdasági művésznek nevezte magát. Miért?
– Mindenképpen szerettem volna elkülöníteni magam a hivatalos akadémista irányzatoktól, amelyekben, akkor a legtöbb esetben, sokszor romantikus felhanggal a vidéket, az ott élő embert ábrázolták. Vállalni akartam, hogy a „vidékiben” akarok és fogok is valami újat kitalálni. A hetvenes években tényleg a szó szoros értelmében a mezőgazdaság, a felemás paraszti kultúra adott keretet annak, amit csináltam, tsz-udvarokon, mezőkön találtam meg azt, ami kijelölte művészeti hitvallásomat. Aztán az első művésztelep meghatározó lett számomra, ami valójában nem volt az, inkább baráti közösség, tele túlfűtött művészjelölttel. A Tiszához és az árteréhez kötött, ahol Bernáth(y) Sándorral feszegettük a megszokott művészeti sémákat, land artot, akciókat készítettünk, „adtunk” elő. Csak egy példa: a szalmakazlat nem vászonra festettük le, hanem a kazlat festettük be valójában.
– Pályája elején mezőgazdasági festő volt, 1976–77-től meg a szentendrei festő címet lehetett volna önre akasztani, hiszen ott élt és alkotott húsz esztendeig, egészen addig, amíg haza nem költözött szülőfalujába, Mezőszemerére. Mennyire határozza meg művészi látásmódját a közeg, amiben él?
– Az elvonultság csak megszorításokkal igaz, hiszen a közeli Mezőkövesden műteremhasználattal támogat a város, félig oda tartozónak érzem magam, nékem Mezőkövesd a „főváros”. Az egri főiskolán tanítok, s ami még örvendetesebb, hogy újabban több művész kollégám is vásárolt „parasztházat” a faluban. A címkék akasztgatása nem a kenyerem, de tény, a hetvenes évek közepén Szentendrén találtam olyan közeget, amely érdeklődéssel fordult hozzám és a munkáimhoz, megértett, befogadott, és „ellátott” hasonszőrű barátokkal. Élveztük Deim Pál mester erkölcsi támogatását, aki időnként a hátát is tartotta értünk. Ez pedig felbecsülhetetlen érték volt számomra, hiszen akkoriban az ottani Vajda Lajos Stúdió volt az egyetlen, amelyik befogadott, és valóban ez az atmoszféra volt az, amely kijelölte művészi munkásságom nyomvonalát. Ez persze nem úgy értendő, hogy teljesen magába olvasztott és meghatározott volna, hiszen a „Vajdában” ahány ember volt, annyi egyéniség, s van ma is. Mindig is jobban vonzott az óhatatlanul társtalansággal járó egyéni útkeresés. Ez utóbbihoz pedig kitűnő terep a szülőfalum és környezete. A szentendrei éveket persze ez ma sem teszi zárójelbe.
– Egyes elemzők szerint ön a rendszerváltozás előtt szarkasztikus volt, mostanság pedig lírikussá lett, közte, a kilencvenes években meg kemény volt. Aztán olvasható volt még, hogy avantgárd, no meg posztmodern. Egyet ért ezekkel a jelzőkkel?
– Látja, erre is jó egy retrospektív kiállítás, hogy az ember elgondolkozzon rajta, „külső” szemmel nézve milyen is ő valójában. Úgy vélem, módszeresen végig kell szemlélnem a műveimnek szentelt termeket, és meg kell próbálnom megkeresni, hol milyen váltások történtek. Lehetséges, hogy a korábbi hang finomodott, a korral is jár, hogy az ember más értékekre helyezi a hangsúlyt, mint huszonévesen. Ez persze következhet abból is, hogy máshol és máshogyan élek, mint korábban. Itt a vidékiség kellős közepén kellett rájönnöm arra, hogy bár a dolgok, a tárgyak változnak körülöttünk, az emberi viszonyok állandóak. Ezt a ráismerést például Van Gogh-parafrázisaimmal próbálom közvetíteni. A Debrecenben is látható, rokonaimat ábrázoló Krumplievők például ilyen mű: Van Gogh hasonló című festményét fogalmazza újra, vagy a Modemben ugyancsak kiállított, Van Gogh mint Krasznahorkai László című munka is ilyennek mondható.
– Ön háromszor szerepelt munkáival a velencei biennálén, ott volt 1996-ban Santa Fében, a bécsi, az aacheni galériákban, neves magángyűjteményekben kaptak helyet a képei. Számba véve az itthon élő képzőművészek külföldi megjelenési lehetőségeit, ismert művésznek számít. Annak érzi magát?
– Korántsem gondolnám magam ismertnek. Járva-kelve a kánont meghatározó képzőművészeti közegben úgy látom, nem is sok esélye van a kelet-közép-európai régió alkotóinak arra, hogy Nyugaton valóban ismertek legyenek – kivéve persze, ha ott maradnak. Nekem is például akkor lett volna „nemzetközi kifutásom”, ha elfogadok egy meghívást, és ott maradok Santa Fében. Egy olyan műhelyben dolgozhattam volna, ahol már valóban világhírű művészek alkottak. De ehhez nem volt bennem késztetés.
– Nem valami optimisták a szavai. Miért gondolja, hogy egy jó magyar képzőművész abszolút hátrányban van Nyugaton élő kollégáival szemben, és nincs is esélye arra, hogy kitörjön ebből a helyzetből?
– Egyrészt, mert telített a piac. Másrészt, mert a meghatározó művészeti ízlés olyan közegben születik, amely perifériaként él meg bennünket, olyannak, ahol peremvidéki alkotók dolgoznak. Sőt egyenesen egzotikum vagyunk számukra. Még mindig úgy néznek ránk s velünk együtt a mi világunkban született alkotásokra, mint valami bizarr lényekre, amit megcsodálnak ugyan, de nem tudják hova tenni. Valami olyasmit élnek át, amikor a Lajtától keletre született alkotásokat próbálják megérteni, mintha valódi, szabad földön termett paradicsom ízét akarnák elképzelni anélkül, hogy valaha az életben kóstoltak volna ilyesmit.
– Azt mondja, jól van. Ez azt jelenti, hogy a szülőfalu, vagyis Mezőszemere befogadta-visszafogadta?
– Kint is vagyok, bent is vagyok, oda is tartozom, meg nem is, időnként a bőrömön érzem a mássági megítélést. Más vagyok, akire azért mégis büszkék kicsit. Eddig a munkáim rejtve maradtak a falusiak előtt, nem biztos, hogy a Modemben bemutatott anyagommal osztatlan sikert aratnék.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– A vidéki életmód teret nyitott a festészetnek, időm nagyobb részét annak szentelem. Azonban mindig is izgatott az új médiumok alkalmazása, hogyan tudnám öszszehozni, beépíteni az eddig használtakkal. Ez a vidék pedig továbbra is kifogyhatatlan tartalmat ad a munkáimnak. Itt hever előttem, szegényen, mentálisan lerongyolódva. Csak ki kell néznem az istálló ablakán.
origo.hu
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben
